Nick James a Titanic Filmfesztivál nemzetközi zsűrijének a tagja (civilben az angol Sight & Sound magazin újságírója) eképpen ír a fesztiválról, Budapestről és a film múltjáról, jövőjéről.

Nick James: A hegy lábánál

Üdvözlet Budapestről. Miközben e sorokat írom, épp arra várok, hogy két nap veszteglés után végre nekivághassak a Londonba tartó 27 órás buszútnak – ez az új útitervem, mióta az izlandi vulkánkitörés bojkottálja a légi közlekedést. A világ filmtermésének legfrissebb sikereit tíz nap alatt felvonultató, szerény, de élvezetes Titanic Filmfesztivál vendégeként voltam itt (amely nevét a Tarr Béla 1988-as Kárhozat című filmjében szereplő bárról kapta). A szervezők felkértek, hogy legyek a nemzetközi zsűri elnöke, és nekem három okom is volt rá, hogy igent mondjak: mert a versenyprogramban mindössze kilenc film szerepelt, mert még sosem voltam Budapesten, és mert úgy voltam vele, hogy öt nap alatt megjárom az egészet. A többit már kitalálhatják.

Elbűvölően kedves vendéglátóim szerint jómagam és több másik vendég vulkáni hamufelhőnek köszönhető elhúzódó itt-tartózkodása tipikus példája e kisköltségvetésű fesztivált kísérő balszerencse-sorozatnak. (Diplomáciai okokból most eltekintek az őket sújtó emberarcúbb katasztrófák ecsetelésétől.) Mindez őket is azon emberek csoportjába sorolja, akik önmagukat okolják azért, hogy Izlandról szünet nélkül árad a levegőbe a kártékony anyag (és itt nem az anglofóbiára gondolok). De hát kérem szépen, a fesztivál ugyanazt a nevet viseli, mint egy bizonyos elátkozott sorsú hajó, ezek után mégis mit vártak? (A rotterdami mustra például nem valószínű, hogy a közeljövőben átkeresztelné magát A Bolygó Hollandi Fesztivállá.) Az én szerencsecsillagom azonban úgy hozta, hogy valódi ízelítőt kapjak Budapestből, hiszen elragadó önkéntes idegenvezetőim a város számukra legkedvesebb szegleteibe kalauzoltak el.

Magyarországi tartózkodásom talán legfelemelőbb élménye az a kerekasztal-beszélgetés volt, amit a Titanic fesztivál a Sight & Sound 2010. februári számában megjelent, a XXI. század 30 legmeghatározóbb filmjét összegyűjtő cikke köré szervezett. A 30 filmet úgy válogattuk össze, hogy a szerkesztőség tagjai pár órára leültek egy asztalhoz, és felsoroltak néhány filmet, amely véleményük szerint jól illusztrálja a 2000-es évek filmtermésében megfigyelhető meghatározó tendenciákat és változásokat. Igazán jóleső érzés volt látni, micsoda lelkesedéssel és komolysággal állt hozzá a fesztivál a kerekasztal-beszélgetéshez.

Ám ha összegezni akarnánk a beszélgetés során közösen megfogalmazott kérdések lényegét, rájönnénk, hogy maga azon állítás látszik érvényét veszteni, hogy az új évszázad egyáltalán hozott bármiféle jelentős átalakulást a filmben. A beszélgetésben résztvevők többsége meggyőződéssel hitte, hogy a film nem „fejlődik”, nem „halad előre”, és e megrögzött bizonyosságban az volt a legfurcsább, hogy mindez elkötelezett filmrajongók összetartó csoportjától származott, akik mintha valami hanyatló kultusz utolsó letéteményeseiként állították volna hadrendbe törzsi soraikat. Néhányan közülük persze veterán filmkészítők voltak, akiket nem lehetett kibillenteni abból a hitből, hogy a régi szép időkben minden sokkal jobb volt; az azonban igen kijózanító volt, hogy a fiatalok többsége is ugyanezt a nézetet vallotta.

A vulkánkitörés miatt persze mindenkinek apokaliptikus víziók gomolyogtak a fejében, és meglehetősen ironikus pillanat volt, amikor megtudtam, hogy a fesztivál zárófilmje Az út lesz. Ám a fél tucat interjú alatt, amit ifjú újságírók készítettek velem, azon kaptam magam, hogy a video-korszak előtti időkről nosztalgiázom, amit egyikük sem ismerhet: amikor a nagy filmek megtekintését hosszas várakozás és óriási készülődés előzte meg. A fiatal filmrajongók, úgy tűnik, arra vágynak, hogy a mozi ismét olyan nagyszabású eseményszámba menjen, mint egykor – amit a filmes szakirodalom is oly előszeretettel idéz fel. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az igazi filmrajongó közönség sosem volt túlontúl nagy.

Időközben mindössze annyi történhetett, hogy a művelt, ámde filmekért kevésbé lelkesedő réteg már nem érez lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy lemarad Godard vagy Truffaut napjainkbeli megfelelőjéről, amitől mi, többiek néha úgy érezhetjük magunkat, mint egy rég elfeledett vallás hívei. Az izlandi vulkán talán képes volt felidézni azt a kort, amikor a távolságoknak még nagyobb jelentősége volt, de semmi sem repíthet vissza minket azokba az időkbe, amikor egy hőn várt, sorsfordító vagy épp forradalmi film úgy érkezett meg a mozikba, ahogy a manna hull alá a mennyekből.

 Még nem volt szerencsém a második Vasember filmhez, de már nem is nagyon érzem szükségét, hogy megnézzem. Kata elmondása alapján ugyanis a következő előzetes pár másodpercben summázza a film cselekményét. A blogunkban már sokat emlegetett kanadai rövidfilmes, Patrick Boivin újra bizonyítja tehetségét. Egész estés filmet kérnénk!

 A rendező korábbi munkáiról íme egy kis összefoglaló:

2010. május 29-én este 7 órára tűzték műsorra Kostil Danila Kulo City című filmjét. A Műcsarnok beli premiervetítést követően lesz némi időnk, hogy feldolgozzuk a látottakat, majd június 10-e után ismét visszatérhetünk a helyszínre, hogy szem- és fültanúi legyünk a forgatás pillanatainak és ráhangolódjunk a Kulo City világára.

Nem csupán a filmmel és az annak alapjául szolgáló könyvvel (Stark Attila: Kulo City), de néhány festménnyel, fényképpel és videóval is közelebb kerülhetünk az alkotókhoz és az alaptémául szolgáló Budapesthez.

"Budapest nagyon koszos hely. Két fele van, Buda és Pest, az egyik részen gazdagabbak laknak, ez nem olyan koszos, a másik szaros, hugyos. Az utcák olyan vályúszerűek, és lehet, szélesek, de fa szinte sehol, és sötét, mint egy koszos vályú…"

A film Budapestet ezúttal nem horizontális, hanem vertikális építményként mutatja be: egy mindennapi világot és saját gondolataink leképeződését látjuk viszont.

Ilyen az én Budapestem? Ilyen a mi Budapestünk? Derítsük ki együtt a Műcsarnokban, milyen Kostil Danila és Stark Attila Budapestje!

Rendező: Kostil Danila
Stark Attila könyve alapján a forgatókönyvet írta: Kiss Kovács Tímea
Operatőr: Garai Gábor
Vágó: Polgári Márton

 A Becstelen Brigantik nácivadász fenegyereke, a "Medve Zsidó" Eli Roth visszatért gyökereihez. A borzalmasan öncélú trancsír-fest Hostel után ezúttal - a trendet meglovagolva - kézikamerás horrorba vágta baseball ütőjét. Roth az Ördögűző utánérzésének tekinthető The Last Exorcism produceri székében tér vissza kedvenc műfajához. Ez azt jelenti, hogy sajnos (vagy szerencsére) Roth-nak túl sok köze nem volt a film elkészítéséhez, inkább csak a nevét adta hozzá. A rendező Daniel Stamm, akiről eddig nem sokat hallottunk, viszont a trailer alapján egy egész jó kis borzongásra lehet számítani. Bár a kézikamera már kezd elég unalmassá válni...

Egyre fogynak a filmes ünnepek, végéhez közeledik az idei fesztivál-időszak. A Cannes-i Filmfesztivál is ím bezárta kapuit a 2010-es évre.

A világ egyik legrangosabb elismerését, az Arany Pálmát egy thaiföldi rendező, Apichatpong Weerasethakul a Boonmee bácsi, aki emlékszik előző életeire című filmjének ítélte oda a Tim Burton vezette zsűri. A hosszú nevű rendező hosszú című darabjának főhőse egy vidéki öregúr, akinek megjelenik halott felesége és fia, hogy végigkísérjék utolsó nagy útján. A szürreális film osztatlan sikert aratott mind a nézők, mind a szakma körében.

A fesztivál Nagydíját a francia Xavier Beauvois Istenek és emberekje vitte el, a rendezés díját pedig Matthieu Amalrick kapta a Turnéért. Előbbi egy kolostorban dolgozó keresztény- és muzulmán szerzetesek együttélésének konfliktusairól, míg utóbbi egy kiégett tévéproducer szárnypróbálgatásairól szól.

A különdíjat Mahamat-Saleh Haroun az Üvöltő emberért, a forgatókönyv díját Li Chang-Dong a Költészetért vihette haza.

A női alakításért Juliette Binoche-t jutalmazták az iráni-olasz Hiteles másolatban nyújtott alakításáért. Az urak mezőnyében két nyertes is született: Javier Bardem az Inárritu Biutiful-ért, Eliio Germano a La nostra vita-ért kapott szobrot.

A magyar mezőnyben sincs ok a panaszra: a már sokszor említett Pál Adrienn megkapta a nemzetközi filmkritikusok Fipresci-díját. A Szelíd teremtés - A Frankeinstein-terv című Mondruczó-film ugyan nem kapott díjat, de a teltházas előadások és az elismerő kritikák magukért beszélnek.

További díjazottak és részletek itt.

Evelyn Salt CIA ügynökként az Egyesült Államok védelmére esküdött fel. Ám lojalitása és a hazához való hűségébe vetett bizalom megingani látszik, amikor egy bevándorló azzal vádolja meg a nőt, hogy kémként Oroszországnak dolgozik. Célja, hogy bizonyítsa ártatlanságát és leleplezze az összeesküvést.

A filmet az a Philip Noyce rendezte, aki a Végveszélybent, A csendes amerikait és a Csontembert is jegyzi. Filmjeiben akcióból sosincs hiány. Nem lesz ez most sem másképp.

Csak a kérdés most az: Ki az a Salt?

Film egy meghurcolt afrikai lányról, aki 13 évesen útnak indult, hogy lehetőséget keressen egy új életre, egy élhetőbb világban.

Saját önéletrajzi könyve alapján készült film Waris Dirie, a szomáliai származású szupermodell félelemmel és nehézségekkel teli életútját mutatja be. A gyerekkori tragédiák, a szegénység és a megaláztatás elől Londonba menekült Waris sorsát Sherry Hormann rendezőnő remek empátiával és dokumentumszerű ábrázolással adja vissza. Ez a történet-bemutatás talán inkább helytálló lenne az Elle magazin hasábjain: kicsit rózsaszín, kicsit habosbabos és talán túl nagy hangsúlyt fektet a fényre és a csillogásra, ráadásul a lényeget, az afrikai eseményeket csak háttérként jeleníti meg. Mindennek ellenére nem csak nőknek szól. Mindenkinek fontos lenne megismerni azokat a borzalmakat, amiket a huszonegyedik század leple jótékonyan elfedni igyekszik.

Fényképezés kontra film. Illúzió kontra valóság. Hogy is van ez? A mozgókép és a fotóművészet egyaránt a pontos dokumentáció elvén alapszik, mégis mindkettőnél meg van a lehetőség arra, hogy a manipuláció eszközeként használjuk őket. Meg nem mutatott részletek, fel nem tárt igazságok ugyancsak részei a kérdésnek, noha a látottak szinte pontos leképezéséről van szó. Vajon képes egy pillanatnyi állapot, egy kiragadott momentum megmutatni mindent, ami szükséges? Antonioni mester ennél a pontnál állít meg minket és hívja fel figyelmünket arra a sokat hallott gondolatra, hogy nem minden az, aminek látszik. Akárhogy is nézzük, a valóság mögött mindig van egy másik, egy szubjektív világkép, ami mindenkinek a sajátja, és nagyon ritkán tárható fel a külső szemlélők irányába. A világ megismerését mindenki az érzékeivel intézi, mégsincs két egyforma meglátás: az egyikünk jobban látja a tisztást, míg a másik a tisztást szegélyező erdőbe mélyed bele. És noha a világ fizikuma mindannyiunk számára megegyezik, mégsem ugyanazt az érzést kapjuk.

Lehetne a filozófiát akár hasábokon keresztül fejtegetni, de nézzük most Antonioni szubjektív és objektív meglátásait egy olyan filmben, ami éppen az egyéni látásmódról, az illúziókról, a valóság szűrőn keresztüli megmutatásáról és az ezek közti konfliktusról szól.

Michalangelo Antonioni különleges figurája az európai filmművészetnek: hidat teremett az olasz neorealizmus dokumentumszerű világ-ábrázolása és a hagyományoktól elrugaszkodó - és a szerzői filmet megteremtő - új irányzat, az újhullám között. Filmjei hosszú beállítások dinamizmusával felépített dramaturgiája mélyen a karakter belsejében kutat, legyen az idős vagy fiatal, nő vagy férfi, boldog vagy mélabús. Az épp aktuális főszereplő adja filmjeinek magját, a cselekmény csak a reakciók és érzelmek kitárulkozását irányítja. Egy komoly változásokkal tűzdelt korban élt, és mintegy összekapcsolódva a valósággal ő is sokáig kereste a helyét: volt bankár, közgazdász, majd beiratkozott a Centro Sperimentale di Cinematografia-ra, ahol három hónapig tanulta a filmezést. Ez után ismét sodródott tovább az árral, de a negyvenes években valamelyest reflektorfénybe kerülhetett az Egy pilóta visszatér című Rossellini film forgatókönyvével. Végül harminc éves volt, amikor rendezni kezdett. Először csak rövidfilmeket, mint a Pó népe vagy a L'Amorosa Mezogna, amelyből később Fellini készített nagyjátékfilmet; majd nekilátott első egészestés darabjának, a A barátnőknek, amivel elnyert néhány elismerő kritikát. Ez volt az Antonioni-stílus előfutára, és ekkor még a nézők és a szakma is befogadónak tűnt. Ám a moziközönsége csappanni látszott, amikor A kalandban részletesebben kezdte boncolgatni figuráit - mindezt a közönségcsalogató sztori rovására… Mégis itt kezdődött el mindaz, ami miatt a manapság (sajnos nem túl sűrűn) játszott filmjeire nemcsak a filmegyetemisták, az alternatív műkeresők vagy a moziguruk váltanak jegyet, hanem a béemvés testépítők is.

A rendező 2007-es haláláig rengeteg rangos díjat rakhatott a vitrinbe: Velencében Arany oroszlánt ért neki a Vörös sivatag, Ezüstöt A barátnők és Fipresci díjat a Túl a felhőkön. Locarnoban A kiáltást díjazták, Berlinben (akkor még Nyugat-Berlinben) pedig Az éjszakáért kapott Arany Medvét. Életműdíjak: 1976 - Luchino Visconti-díj, 1983 - Arany Oroszlán az életműért, 1993 - Európai Film-díj és 1995 - Oscar életműdíj.

Most, hogy keretek közé helyeztük Antonioni munkásságát lássuk, hogyan is kapcsolódik személye talán legismertebb filmjéhez, a Nagyításhoz. És, hogy nem csak ismert, de igen kiemelkedő alkotásról van szó, mi sem bizonyítja jobban, minthogy Oscar, BAFTA és Golden Globe jelölések mellett 1967-ben Cannes-ban a Nagyításnak ítélték a legjobb film Arany Pálmáját.

A hatvanas évek nyüzsgő Londonja. A felkapott divatfotós, Thomas megcsömörlött, a végtelenségig független munkától és a megszokott luxustól terhelt életét éli. Mindene megvan, amire csak szüksége lehet egy ilyen korban: nők, drog, alkohol, mindennapjai mégis rendkívül sivárak. Ebből a sivárságból próbál meg kitörni azzal, hogy hétköznapi témák felé fordítja szemét és objektívét. A melegedőn hajléktalanokat fotóz készülő albumához, majd a természetbe indul, hogy lencsevégre kapjon néhány jelenetet a közeli parkban. Az ártatlannak tűnő felvételeinek szentelt elragadtatásából azonban egy fiatal barna zökkenti ki. A nő a felvételekért könyörög, fenyegetőzik, és a visszautasítástól ijedtté és zavarodottá válik. Később a műterem-lakásnál is megjelenik, és úgy tűnik, mindenre hajlandó a tekercsekért.

Ez az, ami igazán felkelti Thomas figyelmét, aki az üres tekerccsel kirakott nő távozása után azonnal hozzálát, hogy előhívja a képeket. Az előhívás során érdekes dolgokra derül fény: tudtán kívül egy gyilkosság szereplőit fényképezte le és a nagyítási procedúra során áll csak lasan össze a kép. Izgatottságában visszamegy a parkba, ahol bizonyítékként megtalálja a hullát, ám történetét mégsem hiszi el senki. Környezete kábítószeres szeánszokon és értelmetlen légyottokon éli ki vágyait, és olyan messze kerül a valóságtól, amennyire csak lehet.

Majd dühében újra visszamegy, de addigra a holttestnek már semmi nyoma. Csupán a képzelete játszik vele? Thomas ennél a pontnál megreked a valóság és az illúzió kétségek közötti határán. Hazaindul, útközben egy teniszező pantomimes csoporttal találkozik. Amikor a képzeletbeli labda kiesik a pályáról Thomas újra lehetőséget kap, hogy visszatérjen a valóságba - de nem teszi, visszadobja a "labdát", és ezzel végérvényesen beletörődik abba, hogy egy nem létező világban él, ahol a gyilkosság is csak saját képzeletének szülöttje. Ezzel a mozzanattal lesz képes kitörni a felszínes valóságból és át tud lépni egy saját vaóságba, ami immáron csak az övé.

A film alapötlete Julio Cortázar Las babas del diablo (magyarul Nagyítás címmel jelent meg) című írásából származik. Az argentín író műve ugyan Párizsban játszódik, a film a hatvanas évek beli Londonba való áthelyezése ugyanakkor nagyon is helytálló. A kerettörténeten kívül minden apró részletet Antonioni és forgatókönyv író-társa, Tonino Guerra az új helyszínre aktualizálta: a szereplők, az egymáshogy való viszonyuk, a kor- és helyrajz mind-mind hamisíthatatlanul része az új környezetnek. A novellából csupán a nagyítás során meglepetésszerűen feltűnő események motívumát vették át. A Nagyításban ugyanakkor ez a történetelem háttérbe kerül - átadva a helyét a világ-leképezés szimbólumának. Épp ezért Antonioni nem is fejti ki a gyilkossági szálat, nem derül fény a gyilkos kilétére, a gyilkosság okaira, csupán eszközként használja mindezt filozófiájának bemutatásához.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Antonioni saját tapasztalataiból alakította ki Thomas figuráját, mégis minden belemagyarázás nélkül vonhatunk párhuzamot a főhős és a rendező között. A meg nem értett művész saját illúziói és a valóságkép homályossága mindkettőjükre egyaránt jellemző. Antonioni élete során rengeteg mindenben kipróbálta magát; végül ugyan révbe ért, zseniális filmjei mégis sokszor ellentétes fogadtatásban részesültek. A ki nem bogozott szálak, a homályos érzések és azok az elemek, amik mintegy szélfuvallat szerűen voltak hivatottak a közönségen átlibbenni, és amik (túlságosan is) észrevehetetlenül kapaszkodtak meg az emberi elme felszínén mind kétségekkel töltötték meg a vetítőtermet. Thomas ezzel szemben pedig egy olyan hétköznapi valóságban ragadt, ami egyre inkább felerősíti benne a láthatatlan és képzeletbeli dolgok iránti vágyat. A divatvilág, a tökéletes modellekkel való munka már nem képesek túlmutatni a realitás határain, így egy semleges, mégis nyitott világba menekül. A hatalmas park - ami oly tökéletesen szimbolizálja ezt a végtelenül befogadó és teret adó közeget - az aktuális környezet, hogy végre ne az anyagi világ, hanem a saját univerzuma felé forduljon.

A fényképezés kiválóan alkalmas arra, hogy képet kapjunk milyen vékony határ húzódik a szubjektív és az objektív valóság között. Az, ahogy Thomas a felvételek előtt és után bánik modelljeivel és az is, ahogy a lencsevégre kapott nő reagál a történtekre a végeredmény láttán teljesen homályba vész. Csak a tökéletes kompozíció marad fenn. A tökéletes, emberi kéz által megteremtett, új realitás.

Rendezte: Michelangelo Antonioni
Írta: Tonino Guerra, Michelangelo Antonioni
Fényképezte: Carlo Di Palma
Zene: Herbie Hancock
Szereplők: David Hemmings, Vanessa Redgrave, Sarah Miles

Mint azt már említettem volt, többen is képviselik hazánkat a szerdán kezdődött Cannes-i Filmfesztivál vörös szőnyegén. Kocsis Ágnes Pál Adriennje az Un Certain Regard válogatásba kapott meghívást. Mivel a film magyarországi bemutatójára még várni kell, íme egy kis ízelítő.

A film főhőse, Piroska, a depressziós és kiábrándult ápolónő egy lehangoló kórház falai közt tölti mindennapjait. Egy nap azonban útnak indul, hogy gyermekkori barátnője nyomára találjon, élményekkel és nehézségekkel egyaránt tarkított útja során újraéli életét, újra felfedezi önmagát.

Írta: Kocsis Ágnes és Andrea Roberti
Fényképezte: Fillenz Ádám
Szereplők: Gábor Éva, Hegyi Izabella, Horváth Ákos

Bár némileg elveim ellen vall, hogy eme oldal hasábjain a Vasember második részéhez hasonló, kissé egyszerű és meglehetősen kommerszre sikeredett képregényadaptációkról közöljek bármit is, azért megteszem. Scarlett Johanssonért, Robert Downey Jr. játékáért (aki az egyedüli, aki komolyan is vette a szerepet), az AC/DC-ért és azért a sok tüzijátékért, ami a film majd' két órás játékidejét megpróbálja színesebbé tenni.

Aki nem tudná, az 1963-ban képregényformátumban megjelent Vasember története egy bizonyos, igazán jóképű és gazdag fegyvermágnás úriemberről, Tony Starkról (a filmben Robert Downey Jr. alakítja, és rá a leírás kiválóan illik) szól, aki nem mellesleg az Egyesült Államok hadseregének fontos beszállítója.  Stark mérnöki tudása és multimilliárdjai segítségével alkotta meg a vasember páncélok több verzióját, amik gyakorlatilag elpusztíthatatlanná teszik viselőjét. Amikor épp legújabb fegyverét mutatja be,  őt és embereit támadás éri. Mellkasába vasszilánk fúródik, ami testébe beépülve egyre inkább veszélyezteti szervezetét. Élete és saját szabadsága érdekében alkotja meg saját vasember-páncélját, ami segít távoltartani a vasdarabot szívétől és szupererőt kölcsönöz neki.

Valahol itt járunk, amikor még csak a Vasember 2 mozijegyéért és a popcornért állunk sorba…

Az már világos, hogy Tony Stark és a Vasember egy és ugyanazon személy, és erre a tényre az USA szenátusa, a hadsereg és a sajtó is intenzíven ráharap. A vasember-páncélzat titkára kíváncsiak, amit Tony bőszen őriz.

Vasemberként egyeduralkodni és túlélni azonban egyre nehezebb, mivel a szintén fegyvergyáras Justin Hammer leszerződik ellene az orosz fizikussal, Ivan Vankoval, akinek személyes érdeke is fűződik Stark elpusztításához.

Tony titkárnőből CEO-vá avanzsált barátnője és az ügynök-asszisztens-bombázó segítségével, valamint az árulásba kényszerített barátjával karöltve végül mégis győzedelmeskedik.

A film magasan túlszárnyalja a 60-as évekbeli képregény olvasása közben elképzelt világot: színes, hájtech és gyors. Aki tényleg a képregény mozgóképi világára kíváncsi, az elégedetten fog távozni, bár valószínű, hogy másnapra már nem marad semmi az élményből. A sztori igen egyszerű és csakis olyan elemek vannak benne, amik egy limonádénál hígabb szórakozáshoz kellenek - beleértve a rágógumiként nyúlós szerelmi szálat, a rövid és néha idegesítően erőltetett akciókat és Scarlett Johansson hátsóüléses vetkőzését (ami talán az egyetlen, amire felfigyelhet a néző)… A film üres, a gonosz nem elég félelmetes (vagyis egyáltalán nem félelmetes), a harcjelenetek pedig csupán ide-oda repkedésben teljesednek ki.

Klisék kliséket váltják, a kiszámítható cselekmény pedig csak egyszerű pizzázós mozivá teszi a Vasember 2-t. És noha hajdanán a történet még komoly mögöttes tartalmakat hordozott - némi anitikommunista és Amerikamagasztaló motívumokkal, mára ez a történet sajnos nagyon üressé vált.

De ennek a műfajnak talán ez a lényege. Semmi művészkedés, semmi körmönfontság, csak is tiszta, szájbarágós Hollywood.