Vulkán kontra Titanic

Nick James a Titanic Filmfesztivál nemzetközi zsűrijének a tagja (civilben az angol Sight & Sound magazin újságírója) eképpen ír a fesztiválról, Budapestről és a film múltjáról, jövőjéről.

Nick James: A hegy lábánál

Üdvözlet Budapestről. Miközben e sorokat írom, épp arra várok, hogy két nap veszteglés után végre nekivághassak a Londonba tartó 27 órás buszútnak – ez az új útitervem, mióta az izlandi vulkánkitörés bojkottálja a légi közlekedést. A világ filmtermésének legfrissebb sikereit tíz nap alatt felvonultató, szerény, de élvezetes Titanic Filmfesztivál vendégeként voltam itt (amely nevét a Tarr Béla 1988-as Kárhozat című filmjében szereplő bárról kapta). A szervezők felkértek, hogy legyek a nemzetközi zsűri elnöke, és nekem három okom is volt rá, hogy igent mondjak: mert a versenyprogramban mindössze kilenc film szerepelt, mert még sosem voltam Budapesten, és mert úgy voltam vele, hogy öt nap alatt megjárom az egészet. A többit már kitalálhatják.

Elbűvölően kedves vendéglátóim szerint jómagam és több másik vendég vulkáni hamufelhőnek köszönhető elhúzódó itt-tartózkodása tipikus példája e kisköltségvetésű fesztivált kísérő balszerencse-sorozatnak. (Diplomáciai okokból most eltekintek az őket sújtó emberarcúbb katasztrófák ecsetelésétől.) Mindez őket is azon emberek csoportjába sorolja, akik önmagukat okolják azért, hogy Izlandról szünet nélkül árad a levegőbe a kártékony anyag (és itt nem az anglofóbiára gondolok). De hát kérem szépen, a fesztivál ugyanazt a nevet viseli, mint egy bizonyos elátkozott sorsú hajó, ezek után mégis mit vártak? (A rotterdami mustra például nem valószínű, hogy a közeljövőben átkeresztelné magát A Bolygó Hollandi Fesztivállá.) Az én szerencsecsillagom azonban úgy hozta, hogy valódi ízelítőt kapjak Budapestből, hiszen elragadó önkéntes idegenvezetőim a város számukra legkedvesebb szegleteibe kalauzoltak el.

Magyarországi tartózkodásom talán legfelemelőbb élménye az a kerekasztal-beszélgetés volt, amit a Titanic fesztivál a Sight & Sound 2010. februári számában megjelent, a XXI. század 30 legmeghatározóbb filmjét összegyűjtő cikke köré szervezett. A 30 filmet úgy válogattuk össze, hogy a szerkesztőség tagjai pár órára leültek egy asztalhoz, és felsoroltak néhány filmet, amely véleményük szerint jól illusztrálja a 2000-es évek filmtermésében megfigyelhető meghatározó tendenciákat és változásokat. Igazán jóleső érzés volt látni, micsoda lelkesedéssel és komolysággal állt hozzá a fesztivál a kerekasztal-beszélgetéshez.

Ám ha összegezni akarnánk a beszélgetés során közösen megfogalmazott kérdések lényegét, rájönnénk, hogy maga azon állítás látszik érvényét veszteni, hogy az új évszázad egyáltalán hozott bármiféle jelentős átalakulást a filmben. A beszélgetésben résztvevők többsége meggyőződéssel hitte, hogy a film nem „fejlődik”, nem „halad előre”, és e megrögzött bizonyosságban az volt a legfurcsább, hogy mindez elkötelezett filmrajongók összetartó csoportjától származott, akik mintha valami hanyatló kultusz utolsó letéteményeseiként állították volna hadrendbe törzsi soraikat. Néhányan közülük persze veterán filmkészítők voltak, akiket nem lehetett kibillenteni abból a hitből, hogy a régi szép időkben minden sokkal jobb volt; az azonban igen kijózanító volt, hogy a fiatalok többsége is ugyanezt a nézetet vallotta.

A vulkánkitörés miatt persze mindenkinek apokaliptikus víziók gomolyogtak a fejében, és meglehetősen ironikus pillanat volt, amikor megtudtam, hogy a fesztivál zárófilmje Az út lesz. Ám a fél tucat interjú alatt, amit ifjú újságírók készítettek velem, azon kaptam magam, hogy a video-korszak előtti időkről nosztalgiázom, amit egyikük sem ismerhet: amikor a nagy filmek megtekintését hosszas várakozás és óriási készülődés előzte meg. A fiatal filmrajongók, úgy tűnik, arra vágynak, hogy a mozi ismét olyan nagyszabású eseményszámba menjen, mint egykor – amit a filmes szakirodalom is oly előszeretettel idéz fel. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az igazi filmrajongó közönség sosem volt túlontúl nagy.

Időközben mindössze annyi történhetett, hogy a művelt, ámde filmekért kevésbé lelkesedő réteg már nem érez lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy lemarad Godard vagy Truffaut napjainkbeli megfelelőjéről, amitől mi, többiek néha úgy érezhetjük magunkat, mint egy rég elfeledett vallás hívei. Az izlandi vulkán talán képes volt felidézni azt a kort, amikor a távolságoknak még nagyobb jelentősége volt, de semmi sem repíthet vissza minket azokba az időkbe, amikor egy hőn várt, sorsfordító vagy épp forradalmi film úgy érkezett meg a mozikba, ahogy a manna hull alá a mennyekből.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.