Valóság kontra illúzió: Nagyítás

Fényképezés kontra film. Illúzió kontra valóság. Hogy is van ez? A mozgókép és a fotóművészet egyaránt a pontos dokumentáció elvén alapszik, mégis mindkettőnél meg van a lehetőség arra, hogy a manipuláció eszközeként használjuk őket. Meg nem mutatott részletek, fel nem tárt igazságok ugyancsak részei a kérdésnek, noha a látottak szinte pontos leképezéséről van szó. Vajon képes egy pillanatnyi állapot, egy kiragadott momentum megmutatni mindent, ami szükséges? Antonioni mester ennél a pontnál állít meg minket és hívja fel figyelmünket arra a sokat hallott gondolatra, hogy nem minden az, aminek látszik. Akárhogy is nézzük, a valóság mögött mindig van egy másik, egy szubjektív világkép, ami mindenkinek a sajátja, és nagyon ritkán tárható fel a külső szemlélők irányába. A világ megismerését mindenki az érzékeivel intézi, mégsincs két egyforma meglátás: az egyikünk jobban látja a tisztást, míg a másik a tisztást szegélyező erdőbe mélyed bele. És noha a világ fizikuma mindannyiunk számára megegyezik, mégsem ugyanazt az érzést kapjuk.

Lehetne a filozófiát akár hasábokon keresztül fejtegetni, de nézzük most Antonioni szubjektív és objektív meglátásait egy olyan filmben, ami éppen az egyéni látásmódról, az illúziókról, a valóság szűrőn keresztüli megmutatásáról és az ezek közti konfliktusról szól.

Michalangelo Antonioni különleges figurája az európai filmművészetnek: hidat teremett az olasz neorealizmus dokumentumszerű világ-ábrázolása és a hagyományoktól elrugaszkodó - és a szerzői filmet megteremtő - új irányzat, az újhullám között. Filmjei hosszú beállítások dinamizmusával felépített dramaturgiája mélyen a karakter belsejében kutat, legyen az idős vagy fiatal, nő vagy férfi, boldog vagy mélabús. Az épp aktuális főszereplő adja filmjeinek magját, a cselekmény csak a reakciók és érzelmek kitárulkozását irányítja. Egy komoly változásokkal tűzdelt korban élt, és mintegy összekapcsolódva a valósággal ő is sokáig kereste a helyét: volt bankár, közgazdász, majd beiratkozott a Centro Sperimentale di Cinematografia-ra, ahol három hónapig tanulta a filmezést. Ez után ismét sodródott tovább az árral, de a negyvenes években valamelyest reflektorfénybe kerülhetett az Egy pilóta visszatér című Rossellini film forgatókönyvével. Végül harminc éves volt, amikor rendezni kezdett. Először csak rövidfilmeket, mint a Pó népe vagy a L'Amorosa Mezogna, amelyből később Fellini készített nagyjátékfilmet; majd nekilátott első egészestés darabjának, a A barátnőknek, amivel elnyert néhány elismerő kritikát. Ez volt az Antonioni-stílus előfutára, és ekkor még a nézők és a szakma is befogadónak tűnt. Ám a moziközönsége csappanni látszott, amikor A kalandban részletesebben kezdte boncolgatni figuráit - mindezt a közönségcsalogató sztori rovására… Mégis itt kezdődött el mindaz, ami miatt a manapság (sajnos nem túl sűrűn) játszott filmjeire nemcsak a filmegyetemisták, az alternatív műkeresők vagy a moziguruk váltanak jegyet, hanem a béemvés testépítők is.

A rendező 2007-es haláláig rengeteg rangos díjat rakhatott a vitrinbe: Velencében Arany oroszlánt ért neki a Vörös sivatag, Ezüstöt A barátnők és Fipresci díjat a Túl a felhőkön. Locarnoban A kiáltást díjazták, Berlinben (akkor még Nyugat-Berlinben) pedig Az éjszakáért kapott Arany Medvét. Életműdíjak: 1976 - Luchino Visconti-díj, 1983 - Arany Oroszlán az életműért, 1993 - Európai Film-díj és 1995 - Oscar életműdíj.

Most, hogy keretek közé helyeztük Antonioni munkásságát lássuk, hogyan is kapcsolódik személye talán legismertebb filmjéhez, a Nagyításhoz. És, hogy nem csak ismert, de igen kiemelkedő alkotásról van szó, mi sem bizonyítja jobban, minthogy Oscar, BAFTA és Golden Globe jelölések mellett 1967-ben Cannes-ban a Nagyításnak ítélték a legjobb film Arany Pálmáját.

A hatvanas évek nyüzsgő Londonja. A felkapott divatfotós, Thomas megcsömörlött, a végtelenségig független munkától és a megszokott luxustól terhelt életét éli. Mindene megvan, amire csak szüksége lehet egy ilyen korban: nők, drog, alkohol, mindennapjai mégis rendkívül sivárak. Ebből a sivárságból próbál meg kitörni azzal, hogy hétköznapi témák felé fordítja szemét és objektívét. A melegedőn hajléktalanokat fotóz készülő albumához, majd a természetbe indul, hogy lencsevégre kapjon néhány jelenetet a közeli parkban. Az ártatlannak tűnő felvételeinek szentelt elragadtatásából azonban egy fiatal barna zökkenti ki. A nő a felvételekért könyörög, fenyegetőzik, és a visszautasítástól ijedtté és zavarodottá válik. Később a műterem-lakásnál is megjelenik, és úgy tűnik, mindenre hajlandó a tekercsekért.

Ez az, ami igazán felkelti Thomas figyelmét, aki az üres tekerccsel kirakott nő távozása után azonnal hozzálát, hogy előhívja a képeket. Az előhívás során érdekes dolgokra derül fény: tudtán kívül egy gyilkosság szereplőit fényképezte le és a nagyítási procedúra során áll csak lasan össze a kép. Izgatottságában visszamegy a parkba, ahol bizonyítékként megtalálja a hullát, ám történetét mégsem hiszi el senki. Környezete kábítószeres szeánszokon és értelmetlen légyottokon éli ki vágyait, és olyan messze kerül a valóságtól, amennyire csak lehet.

Majd dühében újra visszamegy, de addigra a holttestnek már semmi nyoma. Csupán a képzelete játszik vele? Thomas ennél a pontnál megreked a valóság és az illúzió kétségek közötti határán. Hazaindul, útközben egy teniszező pantomimes csoporttal találkozik. Amikor a képzeletbeli labda kiesik a pályáról Thomas újra lehetőséget kap, hogy visszatérjen a valóságba - de nem teszi, visszadobja a "labdát", és ezzel végérvényesen beletörődik abba, hogy egy nem létező világban él, ahol a gyilkosság is csak saját képzeletének szülöttje. Ezzel a mozzanattal lesz képes kitörni a felszínes valóságból és át tud lépni egy saját vaóságba, ami immáron csak az övé.

A film alapötlete Julio Cortázar Las babas del diablo (magyarul Nagyítás címmel jelent meg) című írásából származik. Az argentín író műve ugyan Párizsban játszódik, a film a hatvanas évek beli Londonba való áthelyezése ugyanakkor nagyon is helytálló. A kerettörténeten kívül minden apró részletet Antonioni és forgatókönyv író-társa, Tonino Guerra az új helyszínre aktualizálta: a szereplők, az egymáshogy való viszonyuk, a kor- és helyrajz mind-mind hamisíthatatlanul része az új környezetnek. A novellából csupán a nagyítás során meglepetésszerűen feltűnő események motívumát vették át. A Nagyításban ugyanakkor ez a történetelem háttérbe kerül - átadva a helyét a világ-leképezés szimbólumának. Épp ezért Antonioni nem is fejti ki a gyilkossági szálat, nem derül fény a gyilkos kilétére, a gyilkosság okaira, csupán eszközként használja mindezt filozófiájának bemutatásához.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Antonioni saját tapasztalataiból alakította ki Thomas figuráját, mégis minden belemagyarázás nélkül vonhatunk párhuzamot a főhős és a rendező között. A meg nem értett művész saját illúziói és a valóságkép homályossága mindkettőjükre egyaránt jellemző. Antonioni élete során rengeteg mindenben kipróbálta magát; végül ugyan révbe ért, zseniális filmjei mégis sokszor ellentétes fogadtatásban részesültek. A ki nem bogozott szálak, a homályos érzések és azok az elemek, amik mintegy szélfuvallat szerűen voltak hivatottak a közönségen átlibbenni, és amik (túlságosan is) észrevehetetlenül kapaszkodtak meg az emberi elme felszínén mind kétségekkel töltötték meg a vetítőtermet. Thomas ezzel szemben pedig egy olyan hétköznapi valóságban ragadt, ami egyre inkább felerősíti benne a láthatatlan és képzeletbeli dolgok iránti vágyat. A divatvilág, a tökéletes modellekkel való munka már nem képesek túlmutatni a realitás határain, így egy semleges, mégis nyitott világba menekül. A hatalmas park - ami oly tökéletesen szimbolizálja ezt a végtelenül befogadó és teret adó közeget - az aktuális környezet, hogy végre ne az anyagi világ, hanem a saját univerzuma felé forduljon.

A fényképezés kiválóan alkalmas arra, hogy képet kapjunk milyen vékony határ húzódik a szubjektív és az objektív valóság között. Az, ahogy Thomas a felvételek előtt és után bánik modelljeivel és az is, ahogy a lencsevégre kapott nő reagál a történtekre a végeredmény láttán teljesen homályba vész. Csak a tökéletes kompozíció marad fenn. A tökéletes, emberi kéz által megteremtett, új realitás.

Rendezte: Michelangelo Antonioni
Írta: Tonino Guerra, Michelangelo Antonioni
Fényképezte: Carlo Di Palma
Zene: Herbie Hancock
Szereplők: David Hemmings, Vanessa Redgrave, Sarah Miles

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.