Hölgyeim és Uraim, „az incepció lehetséges, csak baromi nehéz.” Legalábbis a Christopher Nolan fejébe, a Mátrix által ültetett gondolat-mag, mondhatni tökéletes fává cseperedett az elmúlt tíz évben. Vagy akár, úgy is fogalmazhatnánk, hogy csupán Christopher Nolan fejében vált teljessé az összhatás, az időközbeni próbálkozásokkal szemben (13 emelet, Equilibrium, valamint az ötletgazda Dark City).

A filmről szinte lehetetlen spoilerezés nélkül beszélni, habár azt hiszem ebben az esetben annyira lebilincselő a látvány-hangulat kombináció, hogy a végkifejlet (de még a részletek) ismeretében is beszippant a történet. Az alapsztoriról annyit, hogy adott egy gép, ami képes egy virtuális álmot kreálni nagyon is valódi ideákkal, ily módon lehetővé téve, hogy emberek gondolatai közt töltsük időnket – akár egymás társaságában. Szerencsére a működési elvéről nem esik szó, így az egész kényelmesen elfogadható elméletként (Nolan nem bocsátkozik nevetséges magyarázatokba). Valamint adott egy csapat (a Világ legjobb álom-tolvaj csapata) és a főhős már-már klisészerű „utolsó s egyben legnehezebb melója”. A tökéletes főzethez már csupán egy dúsgazdag megbízóra és egy komoly célpontra van szükség. Összefoglalva egy mátrix-szerű álomban játszódó Ocean’s Elevent kapunk, elsőrangú agyafúrt krimi formájában.

A történet komplexitásán meglátszik a tízévnyi munka, amit Nolan a forgatókönyvön ötlött. Igencsak megdolgoztatja a néző agyát a rejtvény. Habár a történet kissé lassan indul be, a stílus igencsak átható. Habár a színekkel jól játszott a rendező – a valóságot barna, az „álmot” kék árnyalatokba öltöztette – sosem lehet tudni (sokszor a karakterek sem tudják), hol is vagyunk igazán. Sőt számomra, mivel igencsak delíriumos állapotban ültem be a filmre, még a saját valóságom határait sem igazán láttam…:D. Teljes volt az élmény.  A szálakat igen jól vezeti egymás mellett, majd csavarja meg az öreg Christopher. Egészen az utolsó bravúr leleplezéséig nem lehet rájönni a csel mikéntjére. A katarzis pedig észbontó.

A színészi teljesítményről nem sok szót ejtenék. Mindenki jól teljesített. DiCaprio hozta a várt profizmusát.A hátrazselézett elegancia még mindig jól áll neki. Külön kedvencem az Ariadne-t alakító Ellen Page, a tr00 „furcsalány”, aki végre bizonyította, hogy ki tud lépni a karakterszínészi profiljából. Nolan „kedvenc angoljai” Michael Caine, Cillian Murphy is újabb közös, sikeres munkát tudhatnak maguk mögött a Batman-ek után. Egyedül az amúgy extrasexy Marion Cotillard volt rossz választás Leonardo mellé. A karakterek pedig, akiket a nívós színészgárda alakított kidolgozottak és igazán „okosak” lettek. Főleg Ariadne eszét és a Joseph Gordon-Levitt által alakított Arthur találékonyságát emelném ki.

Végül a zene. Hans Zimmer a The Dark Knight után újra brillírozott egyedi muzsikájával. A trailerből is már ismert, állandóan visszatérő erőteljes motívumaival meghatározó karaktert kölcsönzött a filmnek. A történet végére már ez diktálta szív ritmusát. Az izgalmat az újra és újra felbukkanó, vízhangzó, Edith Piaf Non, Je ne regrette rien című remekműve fokozta, illetve tette álomszerűvé. A katarzisnál már hyperventilláltam.

Értékelés

Összefoglalva, egy jól kidolgozott, átgondolt, kiforrott verziója a „Mátrix-filozófiának”. A Nolan szokásainak megfelelően az „itt és most” hangulattal és realizmusával; valódi, épített díszleteivel egy kibővített valóságot kapunk, mely mélyre szippant. A végén a stílusosan nyitott befejezéssel mi dönthetjük el, benne maradunk-e még egy kicsit. Kétszer néztem meg. Egymás után két nap. És bizony mondom néktek, másodszor is végig álmodtam Cobb-al és csapatával. Kihagyhatatlan filmélmény. Kategóriájában ez bizony egy 10/10-es alkotás.

Írta és rendezte: Christopher Nolan
Fényképezte: Wally Pfister
Zene: Hans Zimmer   
Szereplők: Leonardo DiCaprio, Joseph Gordon-Levitt,
Ellen Page, Cillian Murphy, Marion Cotillard

Megosztás

Ma 92 éve, 1918 júlus 14-én született Ingmar Bergman, az Arany Medve-, Arany Pálma-, BAFTA-, Cézár-, Golden Globe- és Oscar-díjas,  rendező, a lélektani darabok nagymestere, a „legnagyobb  filmrendező a filmkamera feltalálása óta."

Woody Allen szavai nem csak a rajongással telítettek, Bergman művészete valóban egyedülálló. A rideg, mégis csalogató svéd valóság bemutatása nem egyszerű feladat, főleg, ha a célközönség túlnyúl Skandinávián. A Mester segítségével ez a világ azonban olyan közel került mindenkihez, mint előtte sohasem.

Gyermekkora szigorú vallásos közegéből a bábozásba menekült, bábdarabjaiból lettek színdarabjai, a színdarabokból a filmek. Talán sokan nem tudják, de mintegy 60 filmje mellett bibliográfiájában több mint 170 színpadi mű is  szerepel. A színház - elmondása szerint - mindig is közel állt a szívéhez, lélektani drámáihoz az eszköz mégis a mozgókép volt. A morális konfliktusok, az érzelmek és a jellemek mind mind a celluloidon rajzolódnak ki, így kapva igazi hangsúlyt. A halandóság és a végtelenség szembeállítása nem egy filmjének sajátja. Hiszen „ha valaki egy pap otthonában születik és nevelkedik, korán alkalma nyílik arra, hogy bepillantson élet és halál kulisszái mögé."

Az északi filmművészet mindig is közel állt a szívemhez, és ez nagyban köszönhető Bergman egyik legemlékezetesebb alkotásának, a Hetedik pecsétnek (Det sjunde inseglet), aminél talán semmi nem szemlélteti jobban az imént említett halál-örök élet konfliktust.

A Hetedik pecsét nem csupán a Mágus (ahogy ő nevezte magát) a kereszténységhez való közelségét, hanem attól eltávolodását is hivatott körbejárni. Az az Istenhez való fájdalmas és küzdelmes viszony, ami végigkísérte életét ebben a filmben nyer igazán értelmet. A középkor csalódott légköre az, ami jól illusztrálja a rendező és a modern, jelenkori világ érzéseit: a magányt, a félelmet vagy éppen az egzisztenciális problémákat.

A Jelenések könyve szerint János látomásában Istent látta trónusán, angyalaival körülvéve. Jobb kezében egy hét pecséttel lezárt könyvet tartott, amelyet senki nem tudott kinyitni, csak a Bárány. Miután ő felnyitotta a pecséteket, bepillantás nyílt a jövőbe. 

Az első négy pecsét felnyitásakor az Apokalipszis lovagjai jelentek meg: a hódító, a háború, az éhség és a halál lovasai. Az ötödik felnyitásakor vértanúk jöttek elő, a hatodiknál a természet sújtott le a Földre, a hetedik pecsét felnyitásakor szörnyű katasztrófák történtek angyalok harsonázása közepette…

…De a jövő titkába csakis a kiválasztottak nyerhetnek bepillantást.

Svédország a XVI. században. Egy keresztes vitéz, Antonius Block és hű fegyverhordozója Jöns a csatamezőről vándorolnak haza, útjukat pusztulás és járványok szegélyezik. Ez az út nem csupán a hazatérést jelenti a vitéz számára. Ez az út a megismerés, a tapasztalás folyamata. Az útkeresés, annak megtalálása és a lépések nem csupán egy filmes hasonlat-rendszer részei, ezek főhősünk jellemfejlődésének eszközei is. A hit és a keresztény értékek megtestesítőjét, akit a racionalitás a csatlósa képében vigyáz útja során, a Halál testet öltve sakkjátszmára hívja.

A Halál határozott, mint mindig, mégis alkut ajánl a kiválasztott Antoniusnak. Az alku elfogadásának oka a bátorság? A katona szellem vagy a küzdeni akarás? Netán az a beletörődés, ami egy borzalmakkal tarkított világból a menekülést jelentené? Ezek közül mindegyik részét képezi a vitéz döntésének. A pestis, a boszorkányégetés, a hitevesztettség valamint a hit külsőségekkel való helyettesítése teszi a bemutatott világot élhetetlenné, és teszi az életért való küzdelmet egyre inkább feleslegessé.

A viszontagságokkal, mégis a megismeréssel terhes út és a szimbolius személyekkel való találkozás után Antonius hazatér, az utolsó vacsorát követően, amit végre a saját otthonában költhet el, elérkezik a végső igazság.

A cselekmény leegyszerűsítése, az események maximális lecsökkentése, a hosszú jelenetek és a szereplők jellemei a film igazi eszközei. A metaforikus jelleg és a felesleges cselekményszálak mellőzése képes arra, hogy a filmet nem az elbeszélés eszközeként,  hanem az ok-okozati összefüggések, és a filozófikus kérdések és bölcsességek bemutatására használhassuk. Így érezhetjük azt, hogy habár egy meglehetősen lassú filmet néztünk meg, mégis elképzelhetetlen mennyiségű élménnyel gazdagodtunk…

A Hetedik pecsét bizonyos szempontokból tekinthető az 1961 és 63 között készült magány-trilógia főpróbájának is. Noha nem szándékos ezen alkotások összekapcsolása, a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend mind a Hetedik pecsét analógiáján alapszik. Az egyedüllét, a szellemi nyugalom, az Istenhez való kapcsolódás megkérdőjelezése itt is középpontban van, de a halál témájával átszőve mégsem kerülhetett a három közé.

Ingmar Bergman egyik legemlékezetesebb alkotása összesen hét díjat hozott, ám minden trófeánál többet mond az, ahogy Krzysztof Kieślowski, lengyel filmrendező nyilatkozott róla a Hetedik pecsét kapcsán: „Ez az ember egyike azoknak a filmrendezőknek, akik képesek az emberi természetet úgy bemutatni, mint Dosztojevszkij vagy Camu."

Írta és rendezte: Ingmar Bergman
Fényképezte: Gunnar Fischer
Zene: Erik Nordgren
Szereplők: Max von Sydow, Bengt Ekerot, Gunnar Björnstrand

A Hatodik érzékkel befutott M. Night Shyamalan-ra rájár a rúd. Nem elég, hogy legutóbbi két filmje, a Lány a vízben, illetve Az esemény a kritikusok céltáblájává változtatták a korábban agyonajnározott rendezőt, az idén nyáron mozikba kerülő, Az utolsó léghajlító c. rajzfilm-adaptációja is óriási bukásnak ígérkezik. Nagyon úgy tűnik, hogy Mr. Shyamalan-nak már csak egy dobása van, amely eldönti, hogy karrierje is akkora csattanóval ér-e véget, mint korábbi, nagy sikereket aratott filmjei.

Valószínűleg ez lehet az oka, hogy az indiai származású rendező ezúttal egy hozzá közelebb álló műfajú filmhez adja a nevét, vagyis inkább az ötletet. Az egyszerűen csak Devil címen futó, legújabb filmjének rendezői székében ugyan nem ő, hanem a spanyol Rec amerikai változatát, a Karantén c. kézikamerás horrort jegyző Dowdle testvérek ülnek, viszont  a sztori teljes egészében az ő agyából pattant ki. Az alapötlet semmi különös, pár idegen bennragad egy felhőkarcoló felvonójában, ahol mindenféle ördögi dolgok történnek. Az előzetes mindenesetre egy kellemes horrorfilmet ígér.

A hétvégén elhunyt a kortárs magyar film- és színművészet egyik legnagyobb alakja, Kállai Ferenc. A (többek között) Jászai- és Kossuth díjas Érdemes- és Kiváló művész több mint félszáz filmszereppel és közel ugyanennyi színházi alakítással büszkélkedhet. Életművében olyan címeket találunk, mint a Legényanya, a Macskafogó, a Sátántangó, az olyan nívós színdarabokról nem is beszélve, mint Az ember tragédiája, a Bánk bán, a Rokonok vagy a Faust.

Kállai Ferenc 1944-ben végzett a Színművészeti Akadémián, majd a Szabad Színház, a Belvárosi Színház és a Nemzeti Színház társulatával lépett fel. Tanította a jövő színésznemzedékét a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, volt a Színházművészeti Szövetség elnöke, részt vett az Országgyűlés Kulturális Bizottságának munkájában és tagja volt a Halhatatlanok Társulatának.

Tisztelegjünk előtte ezúton - talán legismertebb filmjével, Bacsó Péter Tanújával, melyben Pelikán elvtárs bőrébe bújva lopja be magát a világ filmkedvelőinek szívébe.

Mi A tanú titka? Kállai Ferenc vagy maga Pelikán elvtárs? Esetleg az a szatírikus jelleg, ami miatt az 1969-es alkotást évekre betiltották? Az adott kort fricskázó, mégis kortalan hangulat? A komédia, netán a tragédia? Ezek nagy valószínűséggel együtt adják meg azt az egyedi képet, amelyhez kevesen mernek nyúlni, ha a szocialista ideológiát kell bemutatni. Nincs benne hazugság, a realitás viszont egy csipetnyi romantikával fűszerezve könnyen emészthetővé válik - és ez teszi mindenkor aktuálissá.

Pelikán elvtárs egy egyszerű kisember, egy naiv gátőr, aki sodródik az árral: ha menni kell, hát megy, ha cselekedni kell, cselekszik. Rendszerhez hűen végzi a rábízott munkát. Lelkiismeretessége határtalan - az arra orvhorgászgató barátját, Dániel Zoltánt is fülön csípi, noha azt már miniszteri posztba emelte a jósors. Rosszban sántikáló bajtárs avagy nem, a mi Pelikánunk hazaviszi Zoltánt, aki viszont néhány jóhiszemű kijelentésével akarata ellenére az ÁVO kezére juttatja hősünket.

A börtönből mondhatjuk, tisztázatlan körülmények között engedik haza, de az indoklásra nem kell sokat várni. Hamarosan egy nagy, fekete autó áll meg házuk előtt. Az autó Pelikánt Virág elvtárshoz viszi, aki elmagyarázza neki, hogy az élet igazából nem habostorta meg, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik. Az ilyen esetekben ugyebár nagy szükség van az olyan lelkiismeretes elvtársakra, mint Pelikán, így hát hasznos lehet egy olyan intézmény élén, mint az uszoda. Ez nem ajánlat, ez parancs, cserébe még neki kell majd egyszer adnia valamit…

Uszodát igazgatni sem könnyű. Karrierje hamar derékba is törik, amikor Bástya elvtárs privát fürdőzését a köznép beengedésével súlyosan megzavarja. Irány újra a börtön. De hamar kiderül, hogy ugyebár a jegyszedő hibázott, hiszen „a jegyszedőnek az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt". Így újra eljön érte a fekete autó, Virág elvtárs legújabb terve hősünk beültetése az Angolpark (a.k.a. Vidámpark) vezetői székébe.

A nyugati borzongatás ellen a tökéletes igazgató létrehozza a Szocialista szellem vasútját, amivel viszont ismét Bástya életére tör. Börtön-nagy,fekete autó-Virág elvtárs, majd a Narancskutató Intézet. Munkáját ismét a lehető legjobban végzi, ám a Magyar Narancs Ünnepén az egyetlen érett és ehető narancsot sajnálatos módon (na azért annyira ne sajnáljuk!) baleset éri, így azt egy citrommal helyettesítve tálalják fel Bástya elvtársnak. „Ez az új magyar narancs. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk."

És itt a bartell ideje: Virág elvtárs Pelikánt kéri fel, hogy legyen a koronatanú Dániel Zoltán perében. Itt sem remekel, ám ezúttal a börtönből nem Virág keze, hanem az enyhülés fuvallata taszajtja ki.

Elérkeztünk a puha diktatúrához, a szocializmus enyhüléséhez, a kádári konszolidációhoz, amikor már senkit nem akasztanak fel csak úgy, amikor a politikai foglyok már szabadok. Ebben az időszakban kapott Pelikán is kegyelmet. Bástya elvtárs hatalma meggyengült, vagyis Rákosi Mátyás már nem jutott szerephez, a személyi kultusz átalakult.

Nem véletlen, hogy a film elkészülte után évekre dobozba kényszerült, hiszen a filmbeli személyek és események meglehetősen nagy pontossággal írják le a valóságot. A történetbe vegyített irónia pedig sosem volt a szocializmus kedvelt eleme…

Néhány évvel később Bacsó Péter elkészítette a film folytatását Megint tanú címmel, ám ez már nem bírt akkora hatással, gyakorlatilag elveszett az 1994-es év filmetermése között.

Egy biztos, nem sok olyan magyar akad, aki ne látta volna ezt a filmet (aki mégsem látta, és már elmúlt 12 éves, az sürgősen pótolja!). A nemzetközi fesztiválokon való részvétel továbbá azt is bizonyítja, hogy a külföldi filmkedvelők számára sem ismeretlen a darab. Kállai Ferenc zseniális játéka és Pelikán József bájos karaktere miatt pedig érdemes időről-időre visszanézni manapság is, amikor már a világ lassan meg is feletkezik a magyar narancs híres-hírhedt korszakáról.

Írta és rendezte: Bacsó Péter
Fényképezte: Zsombolyai János
Szereplők: Kállai Ferenc, Őze Lajos, Both Béla, Fábri Zoltán

Borzongás, félelem, rejtély à la ötvenes-hatvanas évek. Ez a Twilight Zone, amit Magyarországon Alkonyzónaként ismerhetünk. Rod Serling sorozata - aminek mindenegyes részét személyesen ő narrálja - hatalmas sikernek örvendett az Egyesült Államokban, később lassan eljutott hazánkba is, most pedig - hála az Internetes videómegosztásnak - minden számítógép-bubus számára elérhető. 1959 és '64 között, az öt évad során összesen156 sci-fi-thriller készült, egytől-egyig természetfeletti mesékkel, amik nemtől és kortól függetlenül mindenki szívébe belelopták magukat - kinek-kinek a saját szájíze szerint.

A Twilight Zone-hangulatot és az egymástól teljesen elkülönülő történetek közötti összekötő kapcsokat minden rész kiválóan illusztrálja. Nincsenek a sorból kilógó darabok, valamelyiket mégis ki kellett választanom ahhoz, hogy megfigyelhetővé váljon a mai - háromdéhez, rengeteg öldökléshez és vérhez szokott - közönség számára.

A Most Unusual Camera - Különös fényképezőgép.
Egy piti, bűnöző-házaspár, Chester és Paula betörnek egy ritkaságokat értékesítő boltba, ahonnan festményeket, vázákat és egyéb csecsebecséket zsákmányolnak. A látszólag értéktelen dolgok között egy kamerát fedeznek fel, amiről hamar kiderül, hogy kincset ér… Hogy tudják a különleges masinát a legjobb célra fordítani? Állítsák az emberiség szolgálatába vagy használják saját céljukra? Kiderül a Twilight Zone következő epizódjából - itt, itt és itt.

A mai ember számára ügyetlennek és egyszerűnek számító történet az első fordulat után igencsak kiszámíthatóvá válik, és hosszabb időre az is marad. Ám egy újabb csavar némileg visszavisz minket az alkonyzónába, ahol kedvünkre szörfölhetünk. Ha nem is egy David Lynch és semmi köze a Hitchcock-féle fordulatos filmekhez, a Most Unusual Camera mégis elejétől a végéig érdekes, szép és van benne valami különös varázs is. Ahogy minden egyes rész egyszerű, mégis varázsltos. És persze azt se feledjük, hogy a huszadik század közepén Amerika még meglehetősen naiv és manipulálható volt. Bár Orson Welles nagy port kavaró rádiójátéka után már talán nem hittek el mindent, amit a média harsogott, mégis a kor embere számára egy ilyen sorozat sokkal nagyobbat durrant, mint egy hasonló kaliberű produkció tenné ezt manapság.

'Object known as a camera, vintage uncertain, origin unknown. It's a beckoning come-on for a quick walk around the block in the Twilight Zone.'

Rendezte:John Rich
Írta: Rod Serling
Szereplők: Fred Clark, Jean Carson, Adam Williams

 Öt perc exkluzív jelenettel kedveskedünk nektek Chris Nolan (Dark Knight) Inception címen futó agytekervény-szaggató sci-fi thrilleréből. Michael Caine, Leonardo DiCaprio(!) és Ellen Page kalauzolnak minket a Mátrix-filmeket idéző álomvilágban. Már nem kell sokat aludni...

Az Oscar-jelölt M. Tóth Géza 2009-es rövidfilmje már elérhető a jútyúbon.

Mama a város zaja fölé emelkedve nem mindennapi módon végzi el mindennapi teendőjét. Ahogy a neszekből zene lesz, úgy teregeti ki Mama a világ szennyesét. A színek komorsága paradox módon teszi vidámmá és szerethetővé a filmet, mindannyiunk édesanyjának szerepében pedig Török-Illyés Orsi, aki vágás nélkül járja körbe a tetőt.

Ha én lennék az Amerikai Filmakadémia, biztos adnék neki egy szobrot.

Láttunk már Obama-kitűzőt, Obama-pólót, Obama-szószt, Obama-papucsot, illetve Obama-könyveket is, az indonéz filmipar jóvoltából pedig a sor ezúttal egy Obama életrajzi filmmel bővül. Köztudott, hogy az amerikai elnök gyerekkorában több évet töltött Indonéziában, ennek kíván emléket állítani - persze szigorúan megtörtént események alapján - Damien Damatra rendező. A filmben Obama bokszol, Obama jól tanul, és Obama megvillantja vezetői képességeit is, viszont Obama nem repül, és lézersugarakat sem lő a szeméből. Kár, pedig akkor még lehet, hogy az elnök is jót szórakozott volna, amikor jakartai látogatásán levetítik neki a filmet.

Nincs menekvés. Megérkezett az első trailer egyik kedvenc filmem, a Let The Right One In amerikai rimékjéhez, amely az egyszerűség kedvéért csak a Let Me In címet kapta. Most itt jöhetene a kötelező sírdogálás, hogy jajj Hollywood kiszívja a lelkünket, de ettől most eltekintenék. A feldolgozás egy szóval tökéletesen leírható: fölösleges.

Bármennyire is érezhető a rendező, Matt Reeves (Cloverfield) tisztelete az eredeti film iránt, a rimék eleve kudarcra van ítélve. Egy svéd könyv alapján, svéd rendező által készített, jellegzetesen svéd karakterekkel dolgozó filmet tökéletesen fölösleges egyszerű kopi-pészttel beilleszteni egy amerikai környezetbe, elhagyva mindent, ami az eredetit olyan különlegessé teszi. Ráadásul a trailer alapján itt nem is arról van szó, hogy Matt Reeves a könyv alapján, teljesen új megközelítésből mutatná be a sztorit, hanem az eredeti film minél pontosabb követésére törekszik. De akkor minek? Azért, mert az amerikaiak nem szeretnek feliratot olvasni?

Inkább nem is ragozom tovább, viszont remélem, hogy aki az amerikai változattal találkozik először, talán kedvet kap a svéd eredetihez is. A Let The Right One In egy varázslatos film, a rendező, Tomas Alfredson nem egyszerűen új életet lehelt a már csontig lerágott vámpír-mítoszba, hanem egy olyan mesét vitt filmre, amely egyszerre gyönyörű, megható, félelmetes és elgondolkodtató. Azon ritka filmek egyike, amely még napokig a nézővel marad, és megtekintése után mindig ott motoszkál az emberben, hogy legalább még egyszer újra látni kell. 

Először jöjjön egy kis ízelitő az eredetiből, utána pedig az amerikai változat. Félreértés elkerülése végett: ez nem egy horrorfilm. (Jó lett volna, ha ez Matt Reeves-nek is feltűnik.) 

És az amerikai:

Tarantinosan véres, közelebbről Kill Billesen szamurájos, Sin Citysen képregényes továbbá szuperhírósan bugyuta, és mindezekkel együtt az első perctől az utolsóig rendkívül szórakoztató.

Rég láttam már olyan filmet, ami ennyire sokféle műfaji klisét kebelezett volna magába - méghozzá teljesen klisék nélkül. A Kick Ass (magyarul Ha/Ver) az elmúlt hetek/hónapok talán egyik legjobb multiplexes darabja, és az előző ajánlók után én arra buzdítanék mindenkit, hogy üljön be - ízlés szerint  - egy vödrös popkornnal a moziba, vagy házival a tévé elé.

A Mark Miller képregényéből készült film szuperhősök egész garmadáját sorakoztatja fel: az elbocsátott rendőr, Big Daddy és kicsi lánya, Hit-Girl egy különc Batman-Robin párost alkotnak - egy tizennyolcas karikába zárva. Ők a helyi főgengsztert, Frank D'Amicot szemelték ki maguknak. Itt van nekünk az ifjabb D'Amico, Chris, aki Red Mist-ként épül be a szuperhősvilágba; és természetesen maga Kick Ass (polgári nevén Dave Lizewski), aki noha nem a suli legmenőbb (sőt inkább az egyik leglúzerebb) fiúja, mégis nagy elszántsággal veti bele magát a világvédő projektjébe.

Igen, a karakterlista igen színes, egybe véve és külön-külön egyaránt. Minden figurát van miért szeretni és utálni is, mindegyik szuperül ki van dolgozva, és valahogy a legnyomibbtól a legmenőbbig mindegyiknek jól áll a vér.

"Who I am? I'm Kick Ass."
Főhősünk motivációjának magját nem holmi természetfeletti képesség, hanem csupán az utcai huligánok megfékezése és az áhított hölgy kegyeinek elnyerése adja. Ám a motiváció édeskevés mindehhez, így első bűnüldözési kísérlete is csúfos kudarcba fullad. A történet fintora, hogy e kudarc következtében idegvégződései kissé összekuszálódnak, aminek következtében a fájdalmat már alig-alig érzi. Ám a parát annál inkább…

Tehát mondjuk, hogy megvan a "szuperképesség", induljon útjára a nagy Kick Ass mánia! Tizenhatezer rajongó a májszpészen, híradók és jútyúb-videók, de az igazi akció Big Daddy és Hit-Girl felbukkanásával kezdődik, amikor főhősünk akarva-akaratlanul belekeveredik a Frank D'Amico elleni igencsak véresen komoly harcba. Ám ehhez a kókóbárónak és buzgómócsing fiacskájának, Chrisnek is lesz egy-két szava…

Innen már a sztori bontakozzon ki mindenkinek privátban, de annyit azért előre bocsátanék, hogy dráma, nevetés, sírás, szembefogás is lesz rendesen. Nick Cage a legkőkeményebb apuka, Chloë Moretz a legvagányabb iskoláslány, Aaron Johnson pedig a legtöketlenebb nagymenő. Ők együtt adják nekünk e 117 perc élvezetét. Köszi mindenkinek!

Rendezte:Matthew Vaughn
Írta: Matthew Vaughn és Jane Goldman
Fényképezte: Ben Davis
Szereplők:Aaron Johnson, Nicholas Cage, Cloë Moretz, Christopher Mintz-Plasse, Mark Strong, Lyndsy Fonseca