Ma 92 éve, 1918 júlus 14-én született Ingmar Bergman, az Arany Medve-, Arany Pálma-, BAFTA-, Cézár-, Golden Globe- és Oscar-díjas,  rendező, a lélektani darabok nagymestere, a „legnagyobb  filmrendező a filmkamera feltalálása óta."

Woody Allen szavai nem csak a rajongással telítettek, Bergman művészete valóban egyedülálló. A rideg, mégis csalogató svéd valóság bemutatása nem egyszerű feladat, főleg, ha a célközönség túlnyúl Skandinávián. A Mester segítségével ez a világ azonban olyan közel került mindenkihez, mint előtte sohasem.

Gyermekkora szigorú vallásos közegéből a bábozásba menekült, bábdarabjaiból lettek színdarabjai, a színdarabokból a filmek. Talán sokan nem tudják, de mintegy 60 filmje mellett bibliográfiájában több mint 170 színpadi mű is  szerepel. A színház - elmondása szerint - mindig is közel állt a szívéhez, lélektani drámáihoz az eszköz mégis a mozgókép volt. A morális konfliktusok, az érzelmek és a jellemek mind mind a celluloidon rajzolódnak ki, így kapva igazi hangsúlyt. A halandóság és a végtelenség szembeállítása nem egy filmjének sajátja. Hiszen „ha valaki egy pap otthonában születik és nevelkedik, korán alkalma nyílik arra, hogy bepillantson élet és halál kulisszái mögé."

Az északi filmművészet mindig is közel állt a szívemhez, és ez nagyban köszönhető Bergman egyik legemlékezetesebb alkotásának, a Hetedik pecsétnek (Det sjunde inseglet), aminél talán semmi nem szemlélteti jobban az imént említett halál-örök élet konfliktust.

A Hetedik pecsét nem csupán a Mágus (ahogy ő nevezte magát) a kereszténységhez való közelségét, hanem attól eltávolodását is hivatott körbejárni. Az az Istenhez való fájdalmas és küzdelmes viszony, ami végigkísérte életét ebben a filmben nyer igazán értelmet. A középkor csalódott légköre az, ami jól illusztrálja a rendező és a modern, jelenkori világ érzéseit: a magányt, a félelmet vagy éppen az egzisztenciális problémákat.

A Jelenések könyve szerint János látomásában Istent látta trónusán, angyalaival körülvéve. Jobb kezében egy hét pecséttel lezárt könyvet tartott, amelyet senki nem tudott kinyitni, csak a Bárány. Miután ő felnyitotta a pecséteket, bepillantás nyílt a jövőbe. 

Az első négy pecsét felnyitásakor az Apokalipszis lovagjai jelentek meg: a hódító, a háború, az éhség és a halál lovasai. Az ötödik felnyitásakor vértanúk jöttek elő, a hatodiknál a természet sújtott le a Földre, a hetedik pecsét felnyitásakor szörnyű katasztrófák történtek angyalok harsonázása közepette…

…De a jövő titkába csakis a kiválasztottak nyerhetnek bepillantást.

Svédország a XVI. században. Egy keresztes vitéz, Antonius Block és hű fegyverhordozója Jöns a csatamezőről vándorolnak haza, útjukat pusztulás és járványok szegélyezik. Ez az út nem csupán a hazatérést jelenti a vitéz számára. Ez az út a megismerés, a tapasztalás folyamata. Az útkeresés, annak megtalálása és a lépések nem csupán egy filmes hasonlat-rendszer részei, ezek főhősünk jellemfejlődésének eszközei is. A hit és a keresztény értékek megtestesítőjét, akit a racionalitás a csatlósa képében vigyáz útja során, a Halál testet öltve sakkjátszmára hívja.

A Halál határozott, mint mindig, mégis alkut ajánl a kiválasztott Antoniusnak. Az alku elfogadásának oka a bátorság? A katona szellem vagy a küzdeni akarás? Netán az a beletörődés, ami egy borzalmakkal tarkított világból a menekülést jelentené? Ezek közül mindegyik részét képezi a vitéz döntésének. A pestis, a boszorkányégetés, a hitevesztettség valamint a hit külsőségekkel való helyettesítése teszi a bemutatott világot élhetetlenné, és teszi az életért való küzdelmet egyre inkább feleslegessé.

A viszontagságokkal, mégis a megismeréssel terhes út és a szimbolius személyekkel való találkozás után Antonius hazatér, az utolsó vacsorát követően, amit végre a saját otthonában költhet el, elérkezik a végső igazság.

A cselekmény leegyszerűsítése, az események maximális lecsökkentése, a hosszú jelenetek és a szereplők jellemei a film igazi eszközei. A metaforikus jelleg és a felesleges cselekményszálak mellőzése képes arra, hogy a filmet nem az elbeszélés eszközeként,  hanem az ok-okozati összefüggések, és a filozófikus kérdések és bölcsességek bemutatására használhassuk. Így érezhetjük azt, hogy habár egy meglehetősen lassú filmet néztünk meg, mégis elképzelhetetlen mennyiségű élménnyel gazdagodtunk…

A Hetedik pecsét bizonyos szempontokból tekinthető az 1961 és 63 között készült magány-trilógia főpróbájának is. Noha nem szándékos ezen alkotások összekapcsolása, a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend mind a Hetedik pecsét analógiáján alapszik. Az egyedüllét, a szellemi nyugalom, az Istenhez való kapcsolódás megkérdőjelezése itt is középpontban van, de a halál témájával átszőve mégsem kerülhetett a három közé.

Ingmar Bergman egyik legemlékezetesebb alkotása összesen hét díjat hozott, ám minden trófeánál többet mond az, ahogy Krzysztof Kieślowski, lengyel filmrendező nyilatkozott róla a Hetedik pecsét kapcsán: „Ez az ember egyike azoknak a filmrendezőknek, akik képesek az emberi természetet úgy bemutatni, mint Dosztojevszkij vagy Camu."

 

Írta és rendezte: Ingmar Bergman
Fényképezte: Gunnar Fischer
Zene: Erik Nordgren

Szereplők: Max von Sydow, Bengt Ekerot, Gunnar Björnstrand

A bejegyzés trackback címe:

https://forwhomthefilmrolls.blog.hu/api/trackback/id/tr362151752

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Buzás Dániel 2010.07.26. 22:56:03

Bírom ezt a filmet, csak kár, hogy nem szerepel benne Paris Hilton.

Szita Kata 2010.07.26. 23:40:55

Paris szerepel benne. Egy leprás-pestises prostituáltat alakít benne. Nem vetted észre?
süti beállítások módosítása