Ez a dokumentumfilm a moto gp világába kalauzolja el a nézőt. A helyszín Laguna Seca (2005), a világ egyik leghíresebb, fizikailag legjobban megterhelő motorverseny-pályája. Ezen az aszfaltcsíkon kanyarog a legnehezebb, beláthatatlan, nagy szintkülönbségű "S" kanyar a "corkscrew" (dugóhúzó). Aki ezen a versenyhétvégén a legjobb akakar lenni annak 100% felett kell teljesíteni!
 

 (kép: Nicky Hayden - The Kentucky Kid -  a 2006-os vb győztes)

Ewan McGregor skót színész, motoros és jedi lovag :) narrátorként kommentálja végig  a teljes Laguna Seca-i hétvégét, segítségével betekinthetünk a kulisszák mögé, minden érdekes részletet megtudhatunk.

 Négy versenyző életét ismerhetjük meg (Valentino Rossi, Colin Edwards, Nicky Hayden és John Hopkins) a kezdetektől, és  e négy sztár hétvégéjét láthatjuk testközelből. Az edzéseket, és a vasárnapi futamot saját szemszögükből kommentálják.

(kép: Ewan McGregor)                                         üdv. GaG

Megérkezett az első trailer a legendás Tron (1982) újragondolásához. Főszerepben az immár Oscar-díjas Jeff Bridges, Michael Sheen (Frost/Nixon, The Queen), valamint a gyönyörű Olivia Wilde (Alpha Dog). A film érdekessége, hogy Jeff Bridges az eredeti 2 Oscar-díjra jelölt műben is főszerepet játszott, igaz ott az apa helyett a fiú szerepét kapta. A trendnek megfelelően a film 3D-változatban is a mozikba kerül, amely valószínűleg sokat segít majd az igen látványosra sikeredett digitális válágban való elmélyedésben.

Jean Reno és Luc Besson neve mindig együtt fog zengeni a filmrajongók szívében. Első közös produkciójuk, a Léon, a profi (Leon: The Professional) óta sikerük szinte elválaszthatatlan. A 1994-es tengerentúli áttörés óta azonban két átlagos alkotástól (Bíbor folyók II Az apokalipszis angyalai, Wasabi – Mar, mint a mustár) eltekintve nem találkoztak útjaik. Most azonban egy újabb duett van készülőben L'Immortel (22 Bullets) címmel, mely reméljük hasonló babérokra tör, mint a Léon. A trailer igencsak pezsdítőre sikeredett. Első sugallatra – habár hivatalosan krimi-dráma műfajú filmről beszélünk - egy hamisítatlan leszámolós maffiás-akciófilmmel van dolgunk a trailer alapján. Igaz ebben az alkotásban Besson csupán producerként ténykedik, a jelenetek - az ízelítő szerint - nem hazudtolják meg a Luc rendezői székétől vártakat sem. A történet szerint a véres, szégyellnivaló múltat maga mögött hagyó Charly Matteï jó útra tér. Három évre sikerül felölteni a tiszteletreméltó apuka szerepét, s békésen él kis családjával, mígnem egy téli reggelen rá nem találnak elfeledett ellenei s 22 golyóval a testében a kikötőben hagyják a sirályok martalékául. Valahogyan mégis túléli a támadást és végtelen elszántsággal ered Tony Zacchia nyomába. Tony az egyetlen ember akinek volt mersze, hogy szembeszáljon vele, csupán egyetlen hibát vétett. Életben hagyta…

Ugyan a történet hétköznapi, jól megszokott (Kill Bill, Hard to Kill – Ölve vagy halva :D), a bemutató színei és a hangulata miatt többre számíthatunk. Részemről mindenképpen a várólistán van…

Kathryn Bigelow filmje összesen hat szobrot vihetett haza a tegnap esti díjátadóról, egyben történelmet is írt: ő az első nő, akinek odaítélték a legjobb rendezésért járó Oscart – elhappolva azt a volt férj, James Cameron (Avatar), a „véreskezű” Quentin Tarantino (Becstelen Brigantyk), a drágalátos Lee Daniels (Precious: Based on the Novel 'Push' by Sapphire) és az egekben szárnyaló Jason Reitman (Up in the Air) elől.

A Bombák földjén lett a legjobb film is; a legnagyobb díjak mellett pedig a kilenc jelölésből megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvért (Mark Boal), a legjobb vágásért (Bob Murawski és Chris Innis), hang-vágásért (Paul N.J. Ottosson) és keverésért (Paul N.J. Ottosson és Ray Beckett) járó szobrokat is.

Igaz, a világmegváltó új technika kapcsán jó nagy feneket kerítettek az Avatarnak, de győzött az egyszerűség: a film nem kapta meg a hőn áhított legjobb film- és Cameron sem kapta meg a legjobb rendezés díját, a stábból viszont a látványtervért Rick Carter és Robert Stromberg, a vizuális effektekért Joe Letteri, Stephen Rosenbaum, Richard Baneham és Andrew R. Jones valamint az operatőri munkáért Mauro Fiore megérdemelten vihette haza a maga Oscarját.

A színészi játékok terén sem érhetett különösen nagy meglepetés: a legjobb férfi főszereplő Jeff Bridges lett a Crazy Heart-ban nyújtott alakításáért, a legjobb női főszereplő pedig Sandra Bullock a The Blind Side-ért. Bullock mellesleg szombaton, az Oscar gála előestéjén a Razzie Awards legrosszabb színésznő és páros alakítás Arany Málna díját is megkapta, ugyan egy másik filmmel, az All About Steve-vel, de mára virradóra bebizonyosodott: van értelme további filmekre is felkérni a jövőben…

A női mellékszereplő díját Mo'Nique kapta a Precious: Based on the Novel 'Push' by Sapphire című filmért, az uraknál pedig a korábban biztos befutónak számító, Christoph Waltz (Becstelen Brigantyk) diadalmaskodott.

A Precious stábja nem szomorkodhatott: a mellékszerepért járó elismerés mellett díjazták a legjobb, adaptált forgatókönyvét is.

A zenei kategóriákban a Fel! és a Crazy Heart győzedelmeskedett: előbbi a legjobb filmzene, utóbbi pedig a legjobb betétdal kategóriában kapott elismerést.

További legjobbak: a legjobb idegen nyelvű film az argentín Juan José Campanella filmje, a többszörös díjnyertes El Secreto de Sus Ojos (The Secret in Their Eyes), a legjobb dokumentumfilm a The Cove (Louie Psihoyos és Fisher Stevens), a legjobb rövid dokumentumfilm a Music by Prudence (Roger Ross Williams és Elinor Burkett), a legjobb rövidfilm a The New Tenants (Joachim Back és Tivi Magnusson) a legjobb animációs film a Fel! (Pete Docter), a legjobb animációs rövidfilm pedig a Logorama (Nicolas Schmerkin), amit a szemfüles és hűséges olvasóink bizonyára láttak már itt, a FOR WHOM THE FILM ROLLS hasábjain.

Martin McDonagh (Six Shooter) filmje egy misztikus mesevilágba kalauzol el; egy olyan álomba, ami egyszerre barátságosan befogadó és ridegen kirekesztő, egyszerre igaz és egyszerre fikció.

In Bruges: a kifejezés igencsak fontos eleme a filmnek, hiszen a belga város, Bruges (flamandul Brugge) nem csupán a film helyszíne, de a cselekmény központi eleme is. Ezért sem szerencsés a magyar Erőszakik cím, hiszen a két főszereplő bérgyilkos mivolta ugyan fontos a történet szempontjából, mégsem puszta erőszakról és a legkevésbé sem iróniáról van szó. Sokkal inkább az erőszak mögött megbújó puszta emberi érzésekről.

Ray (Colin Farrell – Kasszandra álma, Miami Vice) egy balul elsült megbizatás – egy kisgyermek véletlen megölése után társával, Kennel (Brendan Gleeson – Mesterséges Értelem, Harry Potter és a tűz serlege) a karácsonyi díszbe öltözött belga városba érkezik. Míg Ken élvezi a város szépségeit és érdeklődve szemléli a régi épületeket, a tornyokat és a csatornákat, addig Ray nem különösebben tud azonosulni a város romantikájával. Küzd a lelkiismeretfurdalással, a megtorlástól való félelemmel egészen addig, míg egy elvont filmetüd forgatásán megismerkedik a szépséges belga filmes-drogdílerrel, Chloë-val (Clémence Poésy – Harry Potter és a tűz serlege, Olga nyara) és az amerikai törpe-színésszel, Jimmy-vel (Jordan Prentice – Amerikai pite 5.) akik teljesen új irányba kalauzolják, noha múltja elől nem menekülhet.

Feladatuk szerint napokig csak várnak a szállodában – felváltva vagy épp külön-külön – várnak egy telefonra, megbízójuk, Harry (Ralph Fiennes – A napfény íze, Az angol beteg) hívására, aki megadja a további utasításokat. Ken hamarosan meg is kapja az utasítást, ami viszont legkevésbé sem az, amire számított…

A váratlan, de mégis várható események egymásutániságát remekül egészíti ki Eigil Bryld (Vihar előtti csend, Jane Austen magánélete) kívülálló, ám mégis szívből jövő fényképezése, a film a filmben ködeffektjei pedig mindig jókor jelennek meg jó helyen – de egy pillanatra sem rombolják le a hitelességet. Colin Farrel durcás, gyermeteg karaktere és Brendan Gleeson érző és érdeklődő figurája tökéletesen kiegészítik egymást, Ralph Fiennes (A napfény íze, Az angol beteg) viszont hiába ver szét egy telefont az asztalon, és hiába rohangál pisztollyal a kezében, mégsem tűnik olyasvalakinek, aki kezében leszámolások tervei futnak össze.

Ha valaki túlságosan mimózalelkű ahhoz, hogy ilyen, sok vérrel és erőszakkal teli filmet nézzen, az fogja be a szemét az öldöklésnél és koncentráljon Bruges nevezetességeire, hiszen Martin McDonagh alkotása egy jól összerakott útifilmnek is felfogható – minden fontosabb helyi nevezetességhez, köztük a Szent Vér Bazilikához, a Belfort toronyhoz, az Onze Lieve Vrouwekerk-hez és a bruges-i főtérre is elkalauzol. A film talán legmeghatározóbb jelenete miatt semmiképp sem állhatunk fel az utolsó kockák előtt, az igen hatásos és felemelő konklúzióban a történet furcsábbnál furcsább szerzetei sorakoznak fel a végső gondolat álomszerű illusztrálásaként.

Rendezte: Martin McDonagh
Operatőr: Eigil Bryld
Vágó: John Gregory
Zene: Carter Burwell
Szereplők: Colin Farrell, Brendan Gleeson, Ralph Fiennes

ÉRTÉKELÉS: 10/7,5

Az 1970-es évek eleji Amerikában járunk, a hidegháború  és a hippikorszak kellős közepén. Ekkorra amerika a politikai vereség küszöbére került a vietnámi háborúban. Tehát egy meglehetősen depresszív, mégis lázadó ellentmondásos korszakba csöppenünk. A lázadó magatartás, az élet szinte minden területén megmutatta magát, az utakon is. Sokan egyszerűen fittyet hánytak a szabályokra (egyes államokban nem voltak túl szigorúak, sok helyen nem volt sebességkorlátozás) , nemhogy nem álltak meg a kopóknak, hanem kövér gázzal egyszerűen elmenekültek előlük, ezzel is nevetségessé téve a törvényt.
A Vanishing Point (magyar címe: Száguldás a semmibe), a kultikussá vált izom autós-road movie 1971-ben, ebben az időszakban készült. Kowalski, a veterán profi autóversenyző és katona, sofőrként dolgozik egy autószerelő alkalmazásában. Három napja van, hogy egy fehér Dodge Challenger-t a Colorado-i Denverből,  San Fransisco-ba leszállítson. Drogdíler barátja , kétségbe vonja, hogy ez sikerülhet, ezért fogadást kötnek. Főhősünk egy speed-tablettával felturbózva a gázpedálba tapos és el idul. (Innen gyakorlatilag másfél órás autós üldözés kezdődik három államon keresztül.) Colorado, Nevada, California rendőrei próbálják útját állni, feltartóztatni. Kowalski egy furcsa segítőtársra lel, egy fekete bőrű, vak rádiós-műsorvezető, Super Soul személyében, aki segít neki meglógni üldözői elől.
Ezt a filmet átjárja a szabadságvágy, ugyanakkor Kowalski szemében ott vannak a régmúlt fájdalmai, melyek végigkísérik útján. A film nézése közben mindenkinek egyénileg kell a számára legfontosabb üzeneteket, mondanivalót magában megfogalmaznia, leszűrnie, saját életével összevetnie.
Tökéletes alkotás!

itt a trailer....(ennél sokkal jobb a minősége a filmnek)

Rendező: Richard C. Sarafian
Író: Malcolm Hart
Forgatókönyvíró: Guillermo Cain
Zeneszerző: Jimmy Bowen
Operatőr: John A. Alonzo
Vágó: Stefan Arnsten
Szereplő: Barry Newman, Cleavon Little,
Paul Koslo (Charlie), Dean Jagger,Victoria Medlin.

Az autók:

Miért voltak olyan népszerűek az izomautók a 60-as 70-es években?
Legfőbb oka a Benzin alacsony ára. 1970-ben egy hordó olaj (159 liter) csupán 1,67 dollár volt. 1973-ra az arab-izraeli olajválságnak köszönhetően 10,73 dollárra kúszott fel, ami a mai 100 dolláros hordónkénti árhoz képest még mindíg nagyon olcsó. 1979 -ben is még csak 17 dollár körüli áron mozgott. (sok modellnél nem is volt zárható a tanksapka)  Nem csoda, hogy ekkor készültek az legnagyobb benzinzabáló nagyteljesítményű motorok (HEMI), csak a lóerő számított, a fogyasztás nem. A másik fontos ok, hogy semilyen szabványosítás nem volt bevezetve, környezetvédelmi szempont nem is létezett.

Dodge Challenger:

A filmben látható (1970 -es) modell a Dodge Challenger R/T erősített verzió. 383 köbinches (6270 cc) erőforrása 335 lóerőt adott le az aszfaltra.  (Magnum verzió 390 le, HEMI 426 le). 1974-ig gyártották.

Vanishing Point és az Audioslave

Az Audioslave zenekar  - 30 évvel később 2002 ben - , első videó klipjében felhasználta a Vanishing Point eredeti jeleneteit. Minden ugyanaz, csak a Challengerben a zenekar tagjai ülnek. "Show me how to live" című számuk teljesen adja azt a hangulatot amit a film. Érdemes meghallgatni mielőtt megnézzük  az alkotást...

üdv. GaG

Az 1950-es évek elején járunk, a magyarországi szocializmus éveiben. A tehetős Sándor házaspár nagy lépésre készül. Egy családi tragédia és az államosítás elől az újvilágba, Amerikába indulnak 5 éves Mária lányukkal, ám a csecsemő Zsuzsannát hátrahagyják, őt egy megbízott csempészasszony a tervek szerint pár nappal később viszi át az osztrák-magyar határon, hogy a Bécsben újraegyesült család együtt szökjön a tengeren túlra. Ám a számításba hiba csúszik, az egyetlen Budapesten maradt családtag, Helen nagymama osztályidegen mivolta miatt munkaszolgálatba hurcolják, így egy közeli barát segítségével a kis Zsuzsi vidékre, egy jólelkű parasztasszonyhoz, Terihez és férjéhez, Jenőhöz kerül. Igazi szülei éveken át keményen dolgoznak, hogy pénzt és lehetőséget teremtesenek kislányuk utazásához, aki 6 évesen végre eljut hozzájuk Los Angelesbe.

Az összezavart gyermek számára érthetetlen, miért szakítják el magyarországi „szüleitől” és otthonától, így meglehetősen nehéz beilleszkednie ebbe az új, modern és csillogó környezetbe.

A már tizenéves Zsuzsi szerepében az igazán tehetséges Scarlett Johanssont láthatjuk, aki a film kedvéért olyan magyar szavakat is megtanult, mint „köszönöm” vagy épp „szeretlek”, de ezektől eltekintve is igazán csodálatos színfoltja az Amerikai rapszódiának, továbbá az egyik legjobb karakterré teszi az általa alakított zaklatott tinédzsert. A szülők szerepében Nastassja Kinski és Tony Goldwyn megfelelően, de nem kiemelkedően játszik, a nevelő apa, Galkó Balázs is jó, de a feleségét alakító Czinkóczi Zsuzsa alakításában találunk némi kivetnivalót.

Apróbb bakik (pédául egy komolyabb budapesti óriásplakát) ellenére az archív, háborús felvételekkel tűzdelt film látványa meglehetősen hiteles, Ragályi Elemér (Szirmok, virágok, koszorúk, Herkulesfürdői emlék) magával ragadó képei és Gárdos Éva (Szabadság, szerelem, A miniszter félrelép) rendezése pedig másfél órára teljesen elfeledtetik velünk, hogy egy vászon vagy egy képernyő előtt ülünk.

Az Amerikai Rapszódia egy rendkívül szívszorító, igaz és személyes történeten alapul, és talán azért ilyen hiteles, mert a rendezőnő (Gárdos Éva Zsuzsanna) személyes tapasztalatait beszéli el, és az ő családja életén keresztül mutatja be a XX. század második felének nehézségit, a Vasfüggöny mögötti életet, az útkeresést; valamint a kissé gyengének mondható színészvezetés ellenére csodálatos képet ad a szeretet erejéről: a sors legfontosabb mozgatórugójáról.

Rendezte: Gárdos Éva
Operatőr: Ragályi Elemér
Vágó: Margaret Goodspeed
Zene: Cliff Eidelman
Szereplők: Scarlett Johansson, Nastassja Kinski,
Tony Goldwyn, Bánfalvy Ágnes, Czinkóczi Zsuzsa,
Galkó Balázs

Ma 35 éve, 1975 március 4-én II. Erzsébet királynő 20 év gondolkodást és mérlegelést követően lovaggá ütötte a megannyi szórakoztató és keserédes film főszereplő-író-rendezőjét, Charlie Chaplint.

A méltán világhírű komikus 1889-ben, Londonban látta meg a napvilágot, itt gyerekszerepekben láthatta a nagyközönség. Ám korán, az 1910-es évek elején az Egyesült Államokba költözött, ahol 1914-ben a kaliforniai Keystone Studiosnál kezdett el dolgozni. A Keystone-nál keltette életre a keménykalapos, bajszos, kissé szerencsétlen, de annál viccesebb figurát, ami mai napig a védjegyének számít. Első filmje az ismert figurával a Chaplin az autóversenyen című volt. Pár évvel később, 1918-ban megalapította saját filmprodukciós cégét, a Charles Chaplin Film Corporationt, amit 33 évig vezetett.

A tizes évek rövidfilmjei után a „komolyabb” és a nagyobb lélegzetvételő filmek felé fordult: 1921-ben leforgatta az egyik legismertebbet, a Kölyköt, amiben Chaplin az utcán egy magárahagyott csecsemőt talál, hazaviszi, gondját viseli majd az idő múlásával elválaszthatatlan társak lesznek, és együtt számtalan kalandot élnek meg.

Még a húszas években elkészül az amerikai aranyásók életéről szóló Aranyláz (1925) és egy cirkusz életének bonyodalmait bemutató Cirkusz (1928), ami egy évvel elkészülte után Oscart hozott Chaplinnek.

Ám a sikerfilmek sora itt nem ért véget: az 1936-os Modern idők és a 40-es Diktátor a világ filmművészetének és filmtermésének méltán kiemelkedő alkotásai.

Sir Charlie Chaplin nem csupán lovagi címmel, de több Kinema Junpo díjjal (A párizsi nő, Aranyláz, Monsieur Verdoux, Diktátor) büszkélkedhet, továbbá az Amerikai Filmakadémia Oscar díját (Cirkusz, Rivaldafény), Oscar életmű-díját és a velencei Arany Oroszlán életmű-díját is megkapta.

„Az a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő.”

A rideg, mégis magával ragadó skandináv hangulat egyik gyöngyszemét, Tomas Alfredson magyarul az Engedj Be! címet viselő filmje 42 fesztiválon összesen 58 jelölést kapott, amiből végül tizennyolcat váltott díjra. Büszkélkedhet többek között a bostoni filmkritikusok és a brit független filmesek legjobb idegen nyelvű film díjával, elnyerte a göteborgi fesztivál legjobb északi film és legjobb fényképezés díját, a Tribeka filmfesztivál legjobb játékfilmért járó elismerését és még hosszan folytathatnánk a sort.

A 12 éves Oscar (Kåre Hedebrant) egy zárkózott, de mégis átlagosnak tekinthető kisfiú mindennapjait éli egy átlagos stockholmi lakótelepen. Ám a csendes külváros életét brutális gyilkosságok, ezzel egyidőben Oscar életét pedig egy titokzatos lány, Eli (Lina Leandersson) bolygatja meg. A lány hamarosan főhősünk egyetlen barátjává válik, miközben kettejük barátságán keresztül szépen, lassan fény derül kilétére és meghökkentő, egyben megindító történetére.

A John Ajvide Lindqvist regényéből készült rendhagyó vámpírtörténetben Hoyte van Hoytema gyönyörű képei és Johan Söderqvist tökéletes zenéje egy olyan, hátborzongatóan valóságos, mégis meseszerű világba kalauzolják el a nézőt, ahol a vámpírok jószívűek, a barátságok örökre szólnak és a gyerekek mindörökre gyerekek maradnak.

Rendezte: Tomas Alfredson
Operatőr: Hoyte van Hoytema
Vágó: Daniel Jonsäter, Tomas Alfredson
Zene: Johan Söderqvist
Szereplők: Kåre Hedebrant, Lina Leandersson, Per Ragnar

Az amerikaiak nem bírnak magukkal…

A svéd illetve európai siker látványa és híre megrészegítette az Egyesült Államok filmszakmáját: úgy döntöttek, John Ajvide Lindqvist magyarul is megjelent Hívj be! című könyvéből Matt Reeves (Cloverfield) rendező az amerikai nézők számára is élvezhető horrorfilmet készít. Reeves egy interjúban így értékelte a történetet: „A filmet én egy nehéz helyzetben lévő, 12 éves kiskölyök fantáziálásának tudtam be. Egyszer sem emelkedik el annyira a valóságtól, hogy álomként lehessen tekinteni rá, számomra mégis ez az egyik kulcsfontosságú aspektusa az opusnak. (…) Úgy éreztem, hogy egy hihetetlenül intim történetet lehet elmesélni úgy, hogy közben a zsáner-nyújtotta keretek között maradok.”

Tomas Alfredson nehezményezte, hogy egy ilyen összetett lélektani drámát a tengeren túlon így értékelik, mégis büszke, hogy máshol is felfigyeltek művére.

A Let Me In címet viselő remake-ben Oscar Owenként, Eli pedig Abby-ként jelenik meg, előbbit Kodi Smit-McPhee, utóbbit Chloe Moretz alakítja. 

Az kétségtelen, hogy az eredeti, hamisíthatatlanul észak-európai légkört nem adhatják vissza, amit viszont elvárhatunk, az egy populáris, véres, amerikai horror, de kinek a pap, kinek a papné…