Malőr Csodaországban
2010.04.09. 01:18 | Szita Kata | 1 komment
2010 április 7-én Horváth György fesztiváligazgató és Germánné Dr. Vastag Györgyi, a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottságának tanácsnokának megnyitójával útjára indult az idei Titanic.
Az első vetítési napon már tolongtak a filmbarátok a mozi pénztáraknál és a termek is tele voltak magasabbnál magasabb és nagyobbnál nagyobb hajú figurákkal. De milyen jól tették, hisz már az első napon bekerült egy igazi gyöngyszem a Különös történetek blokkjának programjába.
Alice-t London egy kihalt részén elüti egy taxi. A taxisofőr a járókelők szeme láttára nem tehet mást, minthogy a hátsó ülésre pakolja a lányt és elinduljon vele egy, a feje tetejére állított világba, ahol minden olyan, mint általában, mégis kicsit más… Egy probléma van csupán: a lány az ütés következtében képtelen visszaemlékezni, ki ő és honnan jött. Az éjszakán át tartó (bár igazából meghatározatlan időn keresztüli) emlékkereső utazást szokatlanul vidám alvilági figurák, egy interaktív rádiós, némi csíkos memóriafejlesztő kapszula és vörös lámpát hordozó furcsa szerzetek színesítik.
Az, hogy Alice visszaszerzi nevét és identitását, az várható. Ami viszont igazán hatásossá és lenyűgözővé teszi ezt a filmet az a történet kibontakozásának mikéntje. A díszletek illetve a látvány, valamint a hangok és a zene milyensége az, ami igazán meghatározza eme elvarázsolt világ hangulatát. Nem szerepel a filmben egyetlen olyan látvány- vagy díszletelem sem, ami a való életben ne fordulna elő, mégis ezek kombinációja nagyon sajátságos érzést ad a történetnek.
Az eredeti Csodaország elemeit könnyedén beazonosíthatjuk, az eredeti szereplőknek is mind megvan a maga megfelelője. Ez a film mégis sokkal többet ad egy „a mesét egy mai környezetbe átültetünk” típusú riméknél. A film hangulatával teljes mértékig bevonja a nézőt, akinek így nem csupán egy rendkívüli filmes élményben lesz része, hanem egy másfél órás utazáson is részt vehet az alvilág legmélyebb bugyraiba.
Nézzük, mi van még! Van nekünk egy csinos szőke Alice-ünk (Maggie Grace), aki nagyon bájos, és teljesen úgy néz ki, mintha a Disney változatból lépett volna ki. Van egy fehér nyuszink – Whitey, a taxis (Danny Dyer), aki az idő fogságában élő, a való- és az álomvilág közötti ingázó kapocs. És vannak gonoszaink is (Matt King, Nathaniel Parker) – igazán kiváló, a félelmetesség és a játékosság határán táncoló figurák. A karakterek megjelenését, megnyilvánulásait, továbbá a színészek játékát pedig egy igazán ritmusos, pezsdítő és mondhatni ravasz (figyeljük csak meg, hogy nem is tudjuk megfigyelni!) montázs emeli ki, emeli fel, röpíti el…
A film poénokat épp kellő mennyiségben tartalmaz – csak annyit, hogy ne legyen száraz a film, vagy ne tűnjön ijesztőnek ez az al(túl)világi sztori.
Mindezeket összevetve azt hiszem nehéz kivetnivalót találni ebben a darabban egy olyan ember számára, aki nyitott és fogékony az újdonságok és a szokatlan dolgok iránt. Szép volt Simon Fellows!
Rendezte: Simon Fellows
Írta: Jayson Rothwell
Fényképezte: Christopher Ross
Zene: Christian és Joe Henson
Szereplők: Maggie Grace, Danny Dyer, Nathaniel Parker, Matt King, Bronagh Gallagher
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
