Egy kis Jancsó a Febio Festen

Csütörtökön nyitotta meg kapuit az idén tizenhetedszerre megrendezett Págai Nemzetközi Filmfesztivál, ami jövő vasárnapig, azaz április 4-éig várja a szakmabelieket és a filmkedvelőket. Feltehetőleg kevesen hallottak a Febio Festről, hiszen a filmes mustrák mezőnyében viszonylag hátra szorult. Ami viszont lényeges az idei fesztiválon, hogy több magyar filmet is műsorra tűztek a szervezők, méghozzá ama jeles alkalomból, hogy a realista filmeket és a valóságtól kicsit elrugaszkodott szatírákat jegyző Jancsó Miklóst életműdíjjal tüntették ki. Többek között látható lesz a talán legismertebb egyben a legelismertebb Jancsó-film, az 1965-ös Szegénylegények, a 69-es Fényes szelek, a cannes-i pálmás (legjobb rendezés – 1972) Még kér a nép, a Velencében különdíjas (az újfajta képi nyelvezetért járó díj – 1987) Szörnyek évadja és a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten.

Jancsó Miklós 1921-ben született Vácott. Pécsett és Kolozsvárott jogot hallgatott, majd a jogi kar elvégzése után hat évvel, 1950-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakán szerzett diplomát. Az ötvenes években a Híradó- és Dokumentumfilmgyárban dolgozott, első nagyjátékfilmje, a A harangok rómába mentek csak később, 1958-ban készült el. Az igazi áttörést a már említett Szegénylegények hozta számára, amivel a film formanyelvét egy igazán új mederbe terelte.

Az 1960-as években Rómába költözött, ahol elkészítette többek között a  Róma visszaköveteli Cézárt és A pacifistát, majd hazaköltözve egy időre a színház felé fordult. A 70-es évek közepétől kezdve több darabot is rendezett (a teljesség igénye nélkül: Vörös zsoltár, Hasfelmetsző Jack, Mata Hari, Drakula), de nevét mégis inkább a filmművészethez kapcsoljuk.

A(z eddig) bő ötven éves pályafutása első felében olyan komoly hangvételű, realista filmeket alkotott, mint az Oldás és kötés, a Csillagosok, katonák, a Csend és kiáltás, a Még kér a nép és a sort még hosszan folytathatnánk. A 90-es években kezdett a szatírák felé hajlani, és az 1998-as Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten óta nem is nagyon láttunk tőle mást. Az Anyád! A szúnyogok, a Kelj fel komám, ne aludjál! és A mohácsi vész Kapa-Pepe-történetei kapcsán erőteljesen megoszlanak a vélemények, mégis szerves részét képezik a késői-Jancsó-stílusnak.

A Balázs Béla- és Kossuth-díjas rendező 1979-ben Cannesban, 1990-ben Velencében és idén Prágában kapott életmű-díja, és a számtalan egyéb elismerése minden kétséget kizáróan megmutatja: egy rendező pályáját nem a jobb és kevésbé jó filmek váltakozása, hanem a művész vizuális meglátásainak, és szemléletének összessége adja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.