Roman Polanski nagy ember. Nagyon nagy. Nagy volt, amikor megcsinálta a Vámpírok bálját, akkor is, amikor a Kínai negyedet vagy a Zongoristát. És most is, 77 évesen, amikor előállt a Robert Harris regénye alapján készült Szellemíróval.

Ez a film katartikus. Nincs is rá jobb szó - jelen esetben még egy ilyen kifejezés is objektív értelmet nyer. Katartikus az első perctől, mégis fejlődik és van is hova fejlődnie. A jól megteremtett és kiválóan fenntartott feszültséget, melyet a sztori mellett a képi világ, a zene és az emberi kontaktok teszik erőssé egy mindent elsöprő zárójelenet koronáz meg.

Ez a film továbbá tiszteli a múltat és a jelent. Tiszteli a filmművészetet: a nagy elődöket, a hitchcocki thrillert, a hollywoodi film noir krimiket, továbbá tiszteli a politikát, a modern ideológiákat, tiszteli a szerepeket és tiszteli a nézőt is. És mindannyiuknak szentel benne egy-egy fontos szeletet, szeleteket, melyek nélkül ez is csak egy lenne a sok közül.

Adott nekünk egy igen csavaros történet, amiben semmi lényegi kiszámíthatóság nincs. Ami kiszámítható, az is csak azért az, mert ilyen az élet. Tehát az életszerű, csavaros sztori mellett van egy kihalt és kopár amerikai szigetünk, egy fakó színekkel dolgozó fényképészünk és páratlan tehetségű színészeink, akik épp mindenből csak annyit árulnak el, amennyit muszáj. Nincs felesleges jelenet, nincs klisé, csupán a történetszál és a hangulatot megalapozó tényezők egymásutánisága, amiket egy egészestés értekezés során  - és jónéhány viszki elfogyasztása mellett - akár kockáról kockára elemezhetnénk.

Polanski darabjában a lehengerlő skót, Ewan McGregor egy életrajzírót alakít, aki nehezen ugyan, de elvállal egy 250 ezer dolláros megbizatást: neki kell megírnia a botrányokkal körülvett Adam Lang, brit ex-miniszterelnök életrajzi besztszellerét. A Szellem ezzel nem csupán egy írói munkát kap, hanem egy olyan világba is bepillantást nyer, amihez talán nagyon keveseknek fűlne a foga. Elődje halála után érkezik a keleti-parti területre, hogy a már megírt memoárokat újakra cserélje… Hát maga…? - kérdezi Lang miniszter. - Én vagyok az ön szelleme… A szellemírók nevét mindig homály fedi.  Elbújnak a hős politikus neve mögött. Szellemünknek ezúttal sincs neve. Ő csak egy árny, aki az időszak minden fontos eseményénél jelen van, mégis láthatatlan. Jelen van, majd, amikor már nincs jelentősége - elődjéhez hasonlóan - nyomtalanul eltűnik...

Ezzel szemben Lang (Pierce Brosnan), akinek élete a testőrök és kamerák kíséretében telik ezúttal is a figyelem középpontjában áll. Háborús bűnökkel vádolják, melyek szerint a CIA-vel karöltve közel-keleti származású brit állampolgárok kínvallatásában működött közre. A Nemzetközi Bíróság eljárása alól csak az Egyesült Államokban maradva tud kibújni. Irányító, határozott személyiség, noha életét két nő, a felesége, Ruth és személyi (és minden egyéb) asszisztense, Amelia tartja kézben. A karakterben van egy kicsi Tony Blair, tetteiben néhány iraki eseménnyel, de amellett, hogy Blair inspirálta a jellem-kidolgozást, fontos hangsúlyozni, hogy mint a teljes forgatókönyv, a szereplők is a képzelet szülöttjei.

Ruth Lang, ex-miniszterelnőkné (Olivia Williams) mindeközben a háttérből figyel, nevéhez kevés meghatározó tett fűződik. Elbújik férje viharos élete mögött és olyan észrevétlenül irányítja lépteit, mint amilyen észrevétlenül adja át nekünk, nézőknek az események miértjeit. Noha az események előrehaladtával irányító szerepe csökkenni látszik mind filmileg, mind történetileg fontos kulcsfigura. Azt azonban, hogy miért a spoiler istenének tett esküm miatt nem árulhatom el.

Nem Tony Blair az egyetlen, aki ihletet adott a filmhez: több kapcsolódási pontot felfedezhetünk a sztori kidolgozása és a rendező élete között is. Adam Lang ugyan nem háziőizetben, de mégis kvázi bezárva kénytelen élni elszigetelt luxusvillájában, ahogy tette ezt nemrégiben a rendező is. Mindkettejük távozása veszélyt rejt(ett). Ha nem tudnánk, hogy a film egy könyv adaptáció, ennek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk, így csupán egy véletlen egybeesés, amit Polanski remekül formált meg, emelt ki, ezzel téve igazán sajátjává a mozit.

A múlt és jövő nélküli ember, az anonim krónikás valamint a múltjából táplálkozó politikus jellemének néma csatározása ez. Polanski nem igazán a történettel, hanem a jellemekkel játszik, kevés a beszéd, sok az érzés. És a film zsenialitása valahol abban rejlik, hogy ezek az érzések nem szorulnak be a vászon textúrájába - kitörnek onnan, és elsodornak. Nem sokkolnak, észrevétlenül magukkal ragadnak, hiszen maximálisan emberiek, ember közeliek, hozzánk közeliek.

Rendezte: Roman Polanski
Írta: Robert Harris regénye alapján Robert Harris és Roman Polanski
Fényképezte: Pawel Edelman
Zene: Alexandre Desplat
Szereplők: Ewan McGregor, Pierce Brosnan, Kim Cattrall, Olivia Williams

Idén is lesz BuSho fesztivál, méghozzá szeptember 1-jétől. Addig is nézzünk néhány gyöngyszemet a korábbi alkotások közül! Íme, itt az első, melynek segítségével bekukkanthatunk a régi Budapest mészkőfalai mögé. Fogarasi Gergely ANNO című animációs rövidfilmje archív fényképekből, ami a GizmoSho animációs workshopon első díjat jelentett neki.

Katt a képre skacok

Ismét véget ért egy fesztivál, melyen nem egy magyar filmért izgulhattunk. Mondjuk ez annyira nem meglepő, hisz kevés olyan nagyobb lélegzetű filmes mustra van, ahol ne képviseltetnénk magunkat. Nem volt ez másképp Szarajevóban sem, ráadásul a magyar küldöttjeink igen szépen szerepeltek.

Mondruczó Kornél újabb elismeréssel büszkélkedhet: a román, horvát, török és amerikai filmesekből álló játékfilmes zsűri a fesztivál különdíját adta át a Szelíd teremtés - a Frankeinstein-terv rendezőjének.

A játékfilmes kategória fődíját, Szarajevó szívét és mellé az Európa Tanács által felajánlott huszonötezer eurós filmkészítési hozzájárulást a szerb Nikola Ležaić kapta Tilva Roš (Vörös hegy) című filmjéért. A film két fiúról szól, akik a felnőtté válás előtti utolsó nyáron a Vörös hegy rézbányáinál deszkáznak, ám barátságukat hamar egy lány felbukkanása kuszálja össze…

A szarajevói fesztiválnak akad még magyar vonatkozása. Az itthon Szemlefődíjas Bibliothéque Pascal természetesen itt is megmutatta magát - nem kis sikerrel. Az International Confederation of Artistic Cinema (CICAE) díját elnyerő filmet a CICAE hálózatába tartozó több mint 3000 mozi fogja műsorára tűzni. Ha ez még nem volna elég, Hajdu Szabolcs filmjéért átvehette a Cineuropa elismerését is a Lecce Filmfesztivál igazgatójától, Alberto la Monica-tól.

A rövidfilmes mezőnyben pedig Kenyeres Bálint Tegnapja is szép eredményekkel térhet haza.

A rengeteg rangos díj mellett kihirdették azt az alkotást is, mely aztán nem másért, mint az Európai Filmdíjért szállhat versenybe - a rövidfilmek mezőnyében.  Ezzel a francia Rendezvous á Stella-Plage (Randevú a Stella-parton) rendezője Shalimar Preuss lett gazdagabb.

Szép volt fiúk!

Érdekes, okos, megkapó,  gyönyörű, kusza, öncélú, hiteltelen. Ilyen véleményekkel illették a random kiválasztott cannes-i nézők Mondruczó Kornél legújabb moziját, a Szelíd teremtés - A Frankeinstein-terv című lélektani drámát. És én is ugyanezt a kettősséget  (sokasságot) éreztem benne. A fényképezés gyönyörű, a díszletek szimmetriája és a színek fakósága boldogsággal tölti el az ember szemét, a történet kuszasága és valótlan logikája viszont gubancokkal látja el agytekervényeit.

Az identitás, a felelősség vagy felelőtlenség, a család, az együttélés bonyolult hálóját feszegeti a film egy, a mindennapokra nehezen levezethető sztori segítségével, ami talán csak eszköze annak, amit Mondruczó Kornél a nézőnek adni kívánt.

Adott egy budapesti bérház, benne férfiak és nők, akiket különös szálak fűznek egymáshoz. A történetben szerepel egy rendező, akinek múltja igyekszik homályba veszni, aztán valahogy mégis fény derül arra, hogy nem véletlenül van jelen. A bérházban lakást bérel, ám ez nem az élettere, csupán készülő filmjének egyik helyszíne, a hely, ahol kétes múltú amatőrökkel kasztingol. Egy emelettel lejjebb van nekünk egy házmester-házaspárunk: az asszony, aki valaha szép volt, de mára már belecsömörlött az alkoholista férje melletti mindennapokba, a darabokból álló, de semmiképpen sem homogén családi életbe két tizenéves lányt "nevel", noha egyikhez kevesebb a köze, mint a másikhoz. A rendező és a házmesterné. Egy férfi és egy nő munkakapcsolata ez? Vagy egy elfeledett románc eredménye a feszültség? Ha az előbbi, akkor a sztori túl egyszerű, ha az utóbbi, akkor az eseménysor túl kiszámítható. Ezért zongorázza körül kettejük kapcsolatát Mondruczó meglehetősen a háttérbe szorítva, és veszi előre egy látszólag ismeretlen fiú körüli galibákat.

A fiú megjelenése a film kulcsa e kapcsolat magyarázója. Az elveszett fiúé, aki történetesen kettejük gyermeke. Megérkezése pedig a megfelelés vágyát és a dacot egyszerre tartalmazza, ami egyszerűen bizonyítja, hogy bár szociológiai értelemben vett családi szálak nem, ugyanakkor vérségi-rokoni szálak erősen fűzik őket egymáshoz. Az apa, akinek karaktere a teremtő és irányító figura, sorsokat és embereket marionett bábúként mozgat, saját fiának életét tizenévekkel ezelőtt azzal pecsételte meg, hogy úgy döntött, a pelenkamosás helyett inkább a mozi/színház felé fordult. Frankeinstein így teremtményét sorsára hagyva tette őt olyanná, amilyen. Egy hétköznapi szörnyeteggé. A rendező a rendező. Mondruczó Kornél magára írta ezt a szerepet. Nem a történeti párhuzam miatt, inkább a rendezői felelősségtudat miatt érezte úgy, itt az ő teremtményei vannak jelen, amiket mindkét irányból ugyanúgy kell tudnia kezelni, és ezt a feladatot talán csak ő tudta végrehajtani. Ha beszélni halljuk azért eszünkbe jut, hogy miért is nem a színészi játéka miatt szeretjük, viszont azokat a mélyen gyökeredző gondolatokat, amik részben az ő (és részben Bíró Yvette) fejéből pattantak ki a szokásosnál erősebben vetíti ki az arcjátékával.

A fő helyszín, a bérház tökéletes közeg ahhoz, hogy néhány nap leforgása alatt minden intrikára és ármányra fény derüljön. A házba bezárt arcok és jellemek gyorsan kölcsönhatásba lépnek és bő másfél óra alatt egymás befolyására szinte teljesen kibontakoznak a néző számára. Az, hogy kilépünk a kapun, az összes konfliktusra megoldás jelent. Ami megtörtént, az mind a falak között marad, és reményteljes út veszi kezdetét egy új élet reményében. Reményében…

Sajnos a filmben sok a - történetileg - feleslegesnek tűnő szál (karakterek, események stb.), amik minden bizonnyal a hangulatot erősíteni, illetve a jellemek bemutatását elősegíteni voltak hivatottak. Ezen célokból mindenképp hatásosak, csak az ilyen elemek okozzák a történet összevisszaságát és zavaró valószínűtlenségét. A kevés dialógus és a szereplők reakciói elegendőek ahhoz, hogy érthetővé tegyék, hogy ki, kivel, mit; a miértek viszont folyton ott lebegnek fölöttük, és ez nem tesz jót az egyébként szép filmnek. Ha a karakterek helyébe képzeljük magunkat, némileg át tudunk siklani ezen a problémán, de ez elég sok energiát és némi szociográfiai előképzettséget igényel, a film viszont (remélhetőleg) szélesebb közönségnek szól, mint azok csoportja, akik e kritériumoknak megfelelnek.

A 2,35:1-es képarányú lencsével fényképezett film látványilag hátborzongatóan közelinek tűnik, átélhetőnek és mindennapinak. A beállítások és a kameramozgás valóságossága is a sajátomévá teszik a látványt. Monori Lili és Csíkos Kitty a közelemben vannak. Ott vagyok, jelen vagyok, átélem. De amint visszatérek a moziszékbe egy szappanopera-szerű bonyolult légkörbe csúszok bele, ahonnan majd csak a végefőcím szabadít ki. Érdekes… Okos… Megkapó…  Gyönyörű… Cannes-ban állva tapsolták… De mégis kusza… Öncélú… Hiteltelen…

Rendezte: Mondruczó Kornél
Írta: Bíró Yvette és Mondruczó Kornél
Fényképezte: Erdély Mátyás
Szereplők: Mondruczó Kornél, Frecska Rudolf, Monori Lili, Csíkos Kitty

 Vasárnapi matinénk eheti adásában egy vakvágányra futott kapcsolat utolsó perceinek hátborzongató részleteit tekinthetitek meg, egy rövidke suspense-horror formájában. Dan Humphrey kisfilmjét egyértelműen a szakítást elfogadni képtelen főszereplőt alakító Eric Riedmann viszi el a hátán. Suspense-horror lévén mindvégig tudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben, és ezt a feszültséget végig sikeresen fenntartja a rendező, egészen a csattanóig.

Következzék három csemege az alternatív filmes poszterek világából.

Egy kis segítség azoknak, akik nem tudták követni az Inception fejleményeit. Bár kétlem, hogy ettől tisztább lesz a kép. :)

Darth Vader wants you!

És végezetül kedvenc lepukkant akciósztárunk, az ezerarcú Steven Seagull.

Ha már magyar szkeccs, eszembe ötlött egy másik darabka egy másik kiváló magyar moziból. A Jött 1 busz öt, egymáshoz gyenge szálakkal (a 78-as busszal) kapcsolódó rövidfilmből áll, melyeket a fiatal generáció nem kisebb képviselői jegyeznek, mint a most is tündöklő Mondruczó Kornél, aki a 78-as Szent Johannájából egészestés operafilmet is készített; a Moszkva térrel, a Szezonnal és a Koccanással díjakat bezsebelő Török Ferenc a Cipőkkel; a Krétakörös Schilling Árpád No Commentjével; Bodó Viktor az ő Negyedórájával és végül, de nem utolsó sorban Pálfi György a most tárgyalandó/vetítendő Táltosember vs. Ikarus-szal.

Pálfi rövidfilmjének központi alakjai a drága Ikarusának elvesztéséért bosszút forraló Mr. Racionális tudós, Daidalosz (Déda László), és az őt megállítani akaró, a budapesti éjszakák utazóközönségének védelmezője, a Táltosember (Sha-man), akik ádáz harcukat egy nem túl mítkus helyen és időben, a fővárosban a huszonegyedik században, Holdfogyatkozáskor tervezik megvívni.

Ősmagyarjaink biztos forognak abban, amiben épp vannak, merthogy a tollakkal és kecsfejjel díszített táltosunknak nincs sok köze a korai varázs(kuruzs?)lókhoz, ő a modern világ szülöttje, egy olyan modern család feje, ahol a tínédzser leány házibuliba megy fiúzni, a kisöcsi pedig az asztrológia felé kacsingat (mivel Holdfogyatkozás van, hé!). Ellenben Déda egy igazi tradícionális hős, aki minden teremtmény éltetőjén, a Napon kíván elégtételt venni gonosz busz-seregének segítségével.

Kedves kis film ez, hepienddel meg mindennel. A képregényszerű osztott képmezős megoldás meg amúgy is mindig levesz a lábamról… Hát még a nagyszerű fényképezés…  Ráadásul egy ellenőr-karszalag is felbukkan. Egyszerűen remek! Enjoy it - itt, majd itt!

Tessék, lássék - sok külföldi vonatkozású poszt után -, Politzer 'Úristenlibiomfigránátbűvölő' Péter a Bibliotheque Pascal után újra a színen, ám ezúttal nem az ollóval zsönglőrködik, hanem átül a rendezői székbe, hogy egy olyan műfajba vágjon bele, ami Magyarországon nem túl felkapott: szkeccsfilmet készít.

Politzer Péter Szimfónia Morbid címen futó egyvelege összesen 21 önálló kisfilmből tevődik majd össze. Ami közös, mind a huszonegy egy, a film kedvéért összeverbuvált szinfónikus zenekar köré épül, kisfilmenként (ha tetszik jelenetenként) más-más zenésszel a központban.

Az Eroica egy különleges darabja a „sorozatnak", hiszen itt egyszerre több szerplő kap szót. Az ilyen csomópontok hivatottak körvonalazni a karakterek és valós személyek kapcsolati hálóját, az egymáshoz képesti viszonyukat.

Az Eroica esetében ezúttal bepillantást nyerhetünk egy művészbüfés tereferébe és tanúi lehetünk egy jól kiválasztott túrós bukta halálának valamint egy jól megtekert cigi körútjának. A kisfilm helyszíne a Zeneakadémia, ami páratlan hangulatával támasztja ki ezt a billegős valóságot. Mindez némileg irónikus, ugyanis a ZAK-on nincs is hasonló büfé, valójában csak egy mezei korcsmában járunk - bár a látványstáb munkája nyomán ez senkinek sem jutna eszébe. A szín(zen)észek otthon érzik magukat, így az improvizatív megjelenés háttere adott. A mintegy 200 főből kiválasztott néhány művész civilben ugyanis hegedista, csellista, fuvolista, zongorista. Politzer Péter fontosnak tartotta, hogy „ne színészek játsszanak el zenészeket, és playbackeljenek majd, mintha tudnának valamilyen hangszeren játszani, hanem olyan emberek, akik a civil életükben is komolyzenészek". A kontextusba kerüléshez és a szerepek kialakításához a rendező a szerepjátékokhoz nyúlt: ezek ugyanis alkalmasnak tűntek arra, hogy meghatározzák, ki a dominánk, vagy épp ki húzódik vissza.

Mint azt jól tudjuk, a szkeccsfilm nem attól szkeccsfilm, hogy a részei puzzle-ként egy sztorit alkotnak. Inkább nevezhető montázsnak, egy témának többféle módon való kibontásának. Mindezt azért fontos tisztázni, hogy az Eroicát tényleg egy egészként kezelhesse mindenki. És mivelhogy teljesen önálló filmként is megállja helyét (fesztiválozástól sem visszariadva) , érdemes mindenféle továbbköltés és találgatás nélkül belevetni magunkat a néhány perces utazásba a színfalak mögé.

Íme egy kis ízelítő az Eroicából, a Szimfónia Morbid első kész eleméből, egyben tréleréből.

 Aki az Inception után még mindig egy kicsit bizonytalanul áll a valóság talaján, gyorsan tekintse meg Zack Snyder Sucker Punch c. legújabb filmjének előzetesét. Snyder álomvilágában az amerikai metropoliszok helyét egy elmegyógyintézet veszi át, ahonnan főhőseink képzeletbeli gépágyús szamurájok és sárkányok leküzdésével próbálnak megszökni. A 300 és a Watchmen rendezője a tőle már megszokott látványorgiával masszírozza retinánkat, úgyhogy gondolom itt is kötelező lesz a háromdé szemüveg viselete. Lássuk: