Cristal says… You will meet a tall dark stranger

Egyszer mindenki életében eljön a magas, sötét idegen, aki aztán jól összekuszál mindent, majd angolosan távozik…

Egyszer mindenki találkozik vele, az viszont már egyénfüggő, kiben mekkora nyomot hagy. Örökké a rabja marad vagy ez csak múló állapot…?

Woody Allen legújabb mozijában, a hosszú című You will meet a tall dark stranger-ben a maga woodyallenes stílusában ebből az aspektusból vizsgálja sztereotíp figuráinak sorsát: az elhagyott asszonyt, Helena-t, az új babérokra törő, kissé öregecske, de annál magabiztosabb exférjét, Alfie-t, lányukat, a ragyogását vesztett Sally-t, Sally új ihletet kereső férjét, Royt az ő életüket kipingálni törekvő mellékkarakterek kereszttüzében.

A rendező széke a karakterek hálóján kívül rekedt - így a néző is némileg kiszorul a sztoriból: nem vagyunk képesek azonosulni a szereplőkkel és nem fogjuk magunkénak érezni a történetdarabkákat sem. Emiatt igencsak objektíven szemlélhetjük az eseményeket, a film jellemleírása pedig némi túlzással egy szociológiai lexikonba is beleillene - talán jobban is, mint egy játékfilmbe…

A fényképezés és a film látványvilága semmi akciót, semmi kalandot nem érzékeltet, ellenben igazán dokumentarista jellegű: az arcközelik és a lassú fahrtok, a jelenetek közötti éles vágások mind csupán a puszta valóságot hivatottak közvetíteni. Mondjuk az sem mellékes, hogy a jólsikerült és szépen megkomponált képekért az Oscar díjas Zsigmond Vilmos a felelős.

A karakterek jól körülhatárolt tulajdonságait és a velük történő kiszámítható eseményeket a szerelmes számok iróniája tarkítja, melyek szövegükben és dallamokban is tökéletesen támasztják alá ezt a minden ízében vasárnap délutáni limonádé sztorit:

Helena, miután Alfie elhagyta egy nálánál sokkal-sokkal fiatalabb, butácska színésznőért, lelke megnyugtatása végett egy Cristal nevű kuruzsló sorsmondó - francia kártyából kiolvasott - iránymutatásai szerint kezd élni, mit sem segítve ezzel Sally épp széthullóban levő házaséletén.

Sally és Roy már annyira egymás útjában vannak, hogy ki-ki egy-egy másik választott irányába kezd kacsintgatni. Sally főnöke felé, akinek Antonio Banderas indiai-féle akcentusa hihetetlen bájt kölcsönöz már csak azért is, mert végre egyszer kikeveredhetett a már megszokott latin szerető-szerepből - ugyanakkor mind ez a szerep, mind a játékacsupán egy nagy báj és semmi több.

Roy választottja a legújabb - szerinte az igazi áttörést jelentő - regényéhez új inspirációként elé táruló Dia - a szemközti ablak mögött elterülő lakás szépséges lakója, Helena pedig egy, az okkult tudományok iránt érdeklődő özvegyemberben találja meg az új lehetőséget.

Habár nem sok a váratlan fordulat, a film vége mégis tartalmaz némi meghökkentést, kicsi-pici csavarocskákat, amin jót nevetünk vagy csak mosolygunk… Talán az is elég...

Ez a mozi jobb, mint a bevásárlás vagy a házimunka, de nem jobb Woody Allen többi, jól (vagy jobban) megkomponált darabjánál - ki tudja, talán hiányzik a vászonról a már megszokott figura, amit mostanság sajnos egyre többször kényszerültünk nélkülözni. Hiába, Woody Allen-karakter nélkül már Woody Allen sem Woody Allen. Woody Allen nélkül márpedig nem fogunk matiné előadásokra járni…

December 16-ától a mozikban!

Írta és rendezte: Woody Allen
Fényképezte: Zsigmond Vilmos
Zene: Stefan Karrer
Szereplők: Gemma Jones, Anthony Hopkins, Naomi Watts, Josh Brolin

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.