Érdekes, okos, megkapó,  gyönyörű, kusza, öncélú, hiteltelen. Ilyen véleményekkel illették a random kiválasztott cannes-i nézők Mondruczó Kornél legújabb moziját, a Szelíd teremtés - A Frankeinstein-terv című lélektani drámát. És én is ugyanezt a kettősséget  (sokasságot) éreztem benne. A fényképezés gyönyörű, a díszletek szimmetriája és a színek fakósága boldogsággal tölti el az ember szemét, a történet kuszasága és valótlan logikája viszont gubancokkal látja el agytekervényeit.

Az identitás, a felelősség vagy felelőtlenség, a család, az együttélés bonyolult hálóját feszegeti a film egy, a mindennapokra nehezen levezethető sztori segítségével, ami talán csak eszköze annak, amit Mondruczó Kornél a nézőnek adni kívánt.

Adott egy budapesti bérház, benne férfiak és nők, akiket különös szálak fűznek egymáshoz. A történetben szerepel egy rendező, akinek múltja igyekszik homályba veszni, aztán valahogy mégis fény derül arra, hogy nem véletlenül van jelen. A bérházban lakást bérel, ám ez nem az élettere, csupán készülő filmjének egyik helyszíne, a hely, ahol kétes múltú amatőrökkel kasztingol. Egy emelettel lejjebb van nekünk egy házmester-házaspárunk: az asszony, aki valaha szép volt, de mára már belecsömörlött az alkoholista férje melletti mindennapokba, a darabokból álló, de semmiképpen sem homogén családi életbe két tizenéves lányt "nevel", noha egyikhez kevesebb a köze, mint a másikhoz. A rendező és a házmesterné. Egy férfi és egy nő munkakapcsolata ez? Vagy egy elfeledett románc eredménye a feszültség? Ha az előbbi, akkor a sztori túl egyszerű, ha az utóbbi, akkor az eseménysor túl kiszámítható. Ezért zongorázza körül kettejük kapcsolatát Mondruczó meglehetősen a háttérbe szorítva, és veszi előre egy látszólag ismeretlen fiú körüli galibákat.

A fiú megjelenése a film kulcsa e kapcsolat magyarázója. Az elveszett fiúé, aki történetesen kettejük gyermeke. Megérkezése pedig a megfelelés vágyát és a dacot egyszerre tartalmazza, ami egyszerűen bizonyítja, hogy bár szociológiai értelemben vett családi szálak nem, ugyanakkor vérségi-rokoni szálak erősen fűzik őket egymáshoz. Az apa, akinek karaktere a teremtő és irányító figura, sorsokat és embereket marionett bábúként mozgat, saját fiának életét tizenévekkel ezelőtt azzal pecsételte meg, hogy úgy döntött, a pelenkamosás helyett inkább a mozi/színház felé fordult. Frankeinstein így teremtményét sorsára hagyva tette őt olyanná, amilyen. Egy hétköznapi szörnyeteggé. A rendező a rendező. Mondruczó Kornél magára írta ezt a szerepet. Nem a történeti párhuzam miatt, inkább a rendezői felelősségtudat miatt érezte úgy, itt az ő teremtményei vannak jelen, amiket mindkét irányból ugyanúgy kell tudnia kezelni, és ezt a feladatot talán csak ő tudta végrehajtani. Ha beszélni halljuk azért eszünkbe jut, hogy miért is nem a színészi játéka miatt szeretjük, viszont azokat a mélyen gyökeredző gondolatokat, amik részben az ő (és részben Bíró Yvette) fejéből pattantak ki a szokásosnál erősebben vetíti ki az arcjátékával.

A fő helyszín, a bérház tökéletes közeg ahhoz, hogy néhány nap leforgása alatt minden intrikára és ármányra fény derüljön. A házba bezárt arcok és jellemek gyorsan kölcsönhatásba lépnek és bő másfél óra alatt egymás befolyására szinte teljesen kibontakoznak a néző számára. Az, hogy kilépünk a kapun, az összes konfliktusra megoldás jelent. Ami megtörtént, az mind a falak között marad, és reményteljes út veszi kezdetét egy új élet reményében. Reményében…

Sajnos a filmben sok a - történetileg - feleslegesnek tűnő szál (karakterek, események stb.), amik minden bizonnyal a hangulatot erősíteni, illetve a jellemek bemutatását elősegíteni voltak hivatottak. Ezen célokból mindenképp hatásosak, csak az ilyen elemek okozzák a történet összevisszaságát és zavaró valószínűtlenségét. A kevés dialógus és a szereplők reakciói elegendőek ahhoz, hogy érthetővé tegyék, hogy ki, kivel, mit; a miértek viszont folyton ott lebegnek fölöttük, és ez nem tesz jót az egyébként szép filmnek. Ha a karakterek helyébe képzeljük magunkat, némileg át tudunk siklani ezen a problémán, de ez elég sok energiát és némi szociográfiai előképzettséget igényel, a film viszont (remélhetőleg) szélesebb közönségnek szól, mint azok csoportja, akik e kritériumoknak megfelelnek.

A 2,35:1-es képarányú lencsével fényképezett film látványilag hátborzongatóan közelinek tűnik, átélhetőnek és mindennapinak. A beállítások és a kameramozgás valóságossága is a sajátomévá teszik a látványt. Monori Lili és Csíkos Kitty a közelemben vannak. Ott vagyok, jelen vagyok, átélem. De amint visszatérek a moziszékbe egy szappanopera-szerű bonyolult légkörbe csúszok bele, ahonnan majd csak a végefőcím szabadít ki. Érdekes… Okos… Megkapó…  Gyönyörű… Cannes-ban állva tapsolták… De mégis kusza… Öncélú… Hiteltelen…

Rendezte: Mondruczó Kornél
Írta: Bíró Yvette és Mondruczó Kornél
Fényképezte: Erdély Mátyás
Szereplők: Mondruczó Kornél, Frecska Rudolf, Monori Lili, Csíkos Kitty

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.