Üzenet a zöld zónából

Köszönjük Mr. Greengrass, köszönjük, hogy egy olyan filmmel álltál elénk, ami a nagy elődökből, a Bourne-filmekből szinte csak a gyengeségeket vette át. Túlságosan kaotikus, ugyanakkor kiszámítható és végletekig egyszerű sztorit kaptunk az arcunkba, egy erőteljesnek eladott politikai paraván mögé rejtve. A film dramaturgiája olyan lineáris, mint egy vonalzó, nincs benne sem csavar - vagy ha tetszik görbület -, sem pedig újdonságként ható elem…

A Zöld zóna története 2003-ban, Irakban játszódik, és egy izgő-buzgó amerikai tiszt körül forog. Roy Miller azt a feladatot kapta, hogy kutassa fel az irakiak rejtegett tömegpusztító fegyvereit, amikor azonban sorra lukra (vécére) futnak a felderítő hadműveletek Miller gyanút fog az információk hitelességét illetően, és eme gyanúját meg is osztja feletteseivel. A katonai vezetés biztosítja őt, hogy minden információ a lehető legjobb, viszont egy CIA ügynök, Martin Brown felfigyel a méltatlankodó katona szavaira, és kezelésbe veszi az események alakulását - utat nyitva az igazságnak.

Hogy hitelességet kapjanak a feltételezések megjelenik a színen egy bizonyos Freddy, a helyi erő, aki ki tudja, miért szupertitkos információkkal szolgál honfitársai hollétéről és mitcsinálásáról. Így jutnak el Al Rawi nagyfőnök egy bizalmasához, aki talán segíthet felgöngyölíteni a tömegpusztítófegyverekkel kapcsolatos rejtélyeket.

Időközben a történetet megnehezíti néhány furfangos amcsi tiszt is, akik jó összekuszálják az események fonalát, ami a maradék 45 percben kerül felgöngyölítésre.

A film központja viszont nem a háború,  nem is az Egyesült Államok politikai görbetükre, inkább csak Roy Miller kalandjai. Mint minden kalandfilm-hős sablonszerű pályát jár be: elutazik messze a hazájától, ahol rengeteg szuper tettet visz véghez, akadályokba ütközik ugyan, mégis mindig talpraáll, hogy végigvihesse küldetését… Sajnos a Zöld zónát mégsem hasonlíthatjuk Indiana Joneshoz vagy Nils Holgersson történeteihez, hiszen akkor alapkövetelmény lenne a főszereplő részletes leírása, és a sztori rá való feltekercselése. Viszont jelen esetben messze nem mondhatjuk el, hogy a film Miller-ről szólna, mert a végtelenségig sterilen, távolságtartóan érintkezünk vele: nem tudjuk ki fia, borja, nem ismerjük a gondolatait, csupán az derül ki, hogy lelkes; bővebben, hogy nagyon lelkes. A figura egyetlen igazi erőssége talán csak az, hogy Matt Damon még sosem volt ilyen sármos a vásznon.

A film dokumentarista képi világa nem titkoltan azzal a céllal alakult úgy,ahogy, hogy közelebb vigyen minket, nézőket a hadi állapothoz, az iraki eseményekhez és borzalmakhoz. A kézikamerás manőverek ezt a kritériumot jól is teljesítik, valahogy mégsem érezhetjük magunkat igazán a bagdadi romos utcák között. De talán nem is akarjuk. Talán Paul Greengrass sem akart igazán részt venni az eseményekben, ezért mi is csak a vetítőterem védett magányában kuksolva, fél szemmel figyeljük a fegyverropogást és az omladozó házfalak morbid táncát.

Rendezte: Paul Greengrass
Írta: Brian Helgeland
Fényképezte: Barry Ackroyd
Szereplők: Matt Damon, Brendan Gleeson, Khalid Abdalla, Amy Ryan

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.