30 éve hunyt el Alfred Hitchcock

1980 április 29-én, 81 évesen hunyt el a nemzetközi filmvilág egyik leg (el)ismertebb alakja, az ijesztegetés nagymestere, Sir Alfred Hitchcock. Mintegy hatvan éves pályafutását némafilmek feliratozásával kezdte - ő tervezte meg és ő is kivitelezte a filmek szövegét és cirádás kereteit. Néhány év után rendezőasszisztenssé lépett elő, így már a filmek elkészülésének teljes folyamatában részt vett. Michael Balcon, producer közbenjárásával kezdhetett el végül saját filmeket rendezni. A korai időkben mondhatni fél-filmeket készített csupán: a Tizenhármas számot félbehagyta, az Always Tell Your Wife-ot pedig egy másik rendező (Hugh Croise) helyett fejezte be.

Első tényleg komplett filmje, a Gyönyörök kertje 1925-ben készült el, az első igazi thrillerje pedig 1927-ben, ez volt A titokzatos lakó, amit már a rendező maga is "igazi Hitchcock-filmnek" tartott. A darab különlegessége, hogy egy üvegpadlón keresztül filmezte a felső lakásban történteket.

A nagy elsők között még fontos megemlítenünk az 1929-es Zsarolást, ami - igaz csak utószinkronnal - az első hangosfilmje. Az érdeklődők ma, 23:30-kor meg is nézhetik, ha az m2-re kapcsolnak.

Természetesen nem lehet felsorolni az összes Hitchcock-remeket, de nem tudom megállni, hogy ne szóljak pár szót néhányukról. Az ember, aki túl sokat tudott olyan film, ami nagyban meghatározta életművét és művészi látásmódját. Az első változat után 22 évvel saját maga dolgozta újra, és remake-ről így nyilatkozott: "Az első változat egy tehetséges amatőr műve, míg a második már egy professzionális alkotás." A történet szerint Dr. Ben McKenna családjával Marokkóba utazik. De pihenésüket egy titokzatos idegen felbukkanása és egy rémisztő titok megtartása nehezíti meg. A második verzió 1957-ben megkapta a legjobb filmzenéért járó Oscar díjat.

Utolsó Angliában készített filmje, az angolok nagy kedvence, a Londoni randevú volt, ami után Hollywoodba települt. A tengeren túlon hamar nekilátott A Manderley-ház asszonyának forgatásához, melyet elkészülte után a legjobb operatőri munkáért és a legjobb filmért járó Oscarral jutalmaztak.

Dolgozott Salvador Dalíval (Elbűvölve), a szépséges Ingrid Bergmannal (Forgószél), Grace Kellyvel (Gyilkosság telefonhívásra), de a negyvenes évek közepes filmjeiből igazán a Hátsó ablakkal tudott kiszakadni. A filmben egy ismert fotós (az Oscar díjas James Stewart alakítja) törött lába miatt otthonában kénytelen maradni, ahonnan - unaloműzésként - a szomszédokat figyeli teleobjektívén keresztül. Időtöltésével azonban bajba sodorja magát és barátnőjét, Lisa-t (ismét Grace Kelly), amikor felfigyel arra, hogy egyik szomszédja éppen felesége holttestétől próbál lakásában megszabadulni. Sok fórumon szerepel a Hátsó ablak a világ top 20-50-100-as listáin, nem is véletlenül. Személyes véleményem szerint is ez az egyik legjobb Hitchcock-film, aminek majd természetesen szentelünk egy teljes postot is.

De van itt még pár kiemelkedő alkotás: az 1959-es Észak-Északnyugat, ami szintén kötelező darab, és a hatvanas évek hátborzongatói, a Madarak és Psycho, amikett valószínüleg senkinek sem kell bemutatni. Az úgy nevezett "suspense" technika, amit a rendező maga vitt be a filmes köztudatba alapvetően határozta meg műveit. Az, amikor a nézőt beavatja a végkifejlet szempontjából fontos eszköz (vagy épp körülmény) meglétébe, de a főhős természetesen nem tud róla, komoly fészkelődést okoz, és ezzel bármilyen 3D, realisztikus David Fincher vagy Chris Nolan  film elbújhat a hitchcock-i thrillertechnika mögött.

Ha csak a Psychot nézzük, kiderül, nem kell ahhoz a XXI. században élni, hogy igazán félelmetes filmet láthassunk. A borzongás ugyanis nem csupán a látványban, hanem a látvány- és sztorielemek kapcsolódási pontjaiban és a fordulópontokban is rejlik. A fekete-fehér film olyan látványelemekkel dolgozik, amik az akkori nézőt igazán belesüppesztették a moziszékekbe. Ilyen például az elhagyatott motel az esős éjszaka közepén és a kísértetház közvetlenül a szomszédban. Ám ezek a képek az egyre fejlődő és egyre realisztikusabbá váló modern technikákhoz szokott thriller/horror-nézőknek nem biztos, hogy olyan komoly adrenalin-élményt adna. Ami mégis minden idő egyik legjobb rémfilmjévé tette, az az a montázstechnika, amit filmeséknél "vörös heringnek" neveznek. A vörös hering fogalmát Hitchcock nem tudatosan találta ki, egyszerűen csak ráérzett arra, hogy, ha egy történet kellős közepén elvágja a szálat és egy teljesen új vezérfonalat vezet be, az a nézőkben ébresztett kétségek és találgatások segítségével növeli a feszültséget. Hogy érthető legyen, elég egy mindenki által ismert (bár talán nem felismert) ilyen esetre gondolnunk: a Psycho főhősnőjének, Marion Crane-nek végzetes története ugyanis úgy indul, hogy sekélyes életét egy, az ölébe pottyanó komoly összeggel próbálja megváltoztatni. Tehát, mitán elsikkasztotta főnöke pénzét útnak indul, hogy új életet kezdjen, ám új élete (és ez a történet egyaránt) végeszakad egy californiai kis motel fürdőszobájában… És itt jön az, ami miatt ez a film olyan komoly sikereket ért el. Egy hétköznapi filmes itt akár be is fejezhette volna a történetet (persze, egy kicsit részletesebben kidolgozva), e helyett Hitchcock átlép a másik történetbe, Norman Bates skizofrén világába. Ugye?! Észre sem vettük, hogy immáron egy "másik" filmben járunk, pedig a Bates-epizód is megérne egy külön sztorit. És a szálak száma egyre csak nő…

„Alfred Hitchcock fordul kéréssel Önökhöz. Kérem, ne mondjanak túl sokat a barátaiknak a Psychoról. Elvégre Önök is azt szeretnék, ha az illető ugyanúgy félne, mint Önök. Legyenek olyan jók, ne mondjanak el semmit! Természetesen jogukban áll nyilatkozni a filmről, akár a hatása alá kerülni, ha a szívük ezt súgja. De kérem Önöket, ne árulják el a végét! Csak ezt tudom tanácsolni!”

Így azt hiszem, nem mesélném tovább, kikkel mi történt abban a bizonyos motelban. Egyébiránt, ha a Psychoról beszélünk, úgyis mindenkinek az a bizonyos fürdőszobai jelenet jut eszébe, amit azóta senkinek sem skerült elég jól feldolgozni, pedig volt rá néhány kísérlet (komoly és vicces megoldások egyaránt születtek). Bernard Herrmann utánozhatatlan hegedűjátéka és az a 70(!) kameraállás meghozta gyümölcsét. Segítségével a képsorok maximálisan hitelesek és látványosak anélkül, hogy a gyilkos fegyver akár a színésznő, Vera Miles bőréhez közel került volna.

Noha kezdetben a kritikusok nem voltak oda a filmért, a 13 millió dolláros közönségsiker mégis magáért beszél. És igaz, hogy díjat nem kapott, de összesen végül is négy Oscarra és egy Golden Globe-ra jelölték. Hitchcock a nézővel játszik, irányítja érzelmeit és ez az, ami miatt filmje szinte utánozhatatlan.

MegosztŠs

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.