Hölgyeim és uraim végre bemutatkozik az eredeti Micimackó sorozat eddig elfeledett kötete. A boritóra kattintva megtekinthetitek a Százholdas pagony ezidáig méltatlanul elfeledett történetét, melyben Mici vendégül látja a nyolcadik utast és Szamár új farokra talál. Köszönet érte Gianthamburger-nek.

Mindannyian álmodunk. Mindannyian találkozunk a néha vidám, néha ijesztő néha pedig szomorú képek e hosszú, abszurd sorozatával éjszakáról éjszakára. Néhányan emlékszünk rájuk, néhányan épp, hogy csak foszlányokat vagyunk képesek felidézni belőlük. Michel Gondry rendező ebben a felidézésben segít nekünk: celluloidon adja vissza mindazt, ami az álmot álommá teszi…

Gondry egyébként sem az a földönjáró típus. Rendezett videóklipet Björknek (Army of Me, Human Behaviour, Bachelorette) és a Radiohead-nek (Knives out), megcsinálta a Daft Punk Around the World-jét és a Donnie Darko című filmben felhangzó Mad World videóját is; majd elkészítette a Human Nature-t (Libidó – Vissza az ösztönökhöz), láthattuk tőle az Egy makulátlan elme örök ragyogását, majd – számtalan kisebb hírverésű rövidfilm mellett – a kissé félresikerült magyar című, Tekerd vissza, haver!-t. Ami közös: Gondry. És ami még közös az a valóság és a képzelet, az élet és a mese közötti finom humorral fűszerezett egyensúlyozás. Filmjeire nem különösebben jellemző a folyamatosság és az átalakulás dinamikájának kontinuitása, viszont minél inkább egybemosódnak a meglévő és az elképzelt világok határai, annál inkább elfogadhatóbbá válik ezek mindennapjainkra kivetített összhangja.

Vitatható, hogy Gondry melyik filmjében mutatja meg saját magát a legjobban. Ami viszont kétségtelen, hogy a 2006-os Az álom tudománya igencsak sokat elárul a rendező gondolatvilágáról, vizuális elképzeléseiről és a valóságról alkotott képéről.

Hogyan is készülnek az álmok? Vegyünk néhány kósza gondolatot szerelemről vagy barátságról, adjuk hozzá az elmúlt napok eseményeit és néhány múltbéli emlékképet, végül bolondítsuk meg az aznap hallott dallamokkal. Ez a mai receptje. A házigazda, Stéphan Miroux, aki bepillantást enged álmainak stúdiójába. Izgalmas, vidám, abszurd, de mégis hihető világba, ahol meghívott vendégkkel, zenével és egyéb show-elemekkel szórakoztatja nézőit. Ez Stéphan egyik élete. A másikban hősünk egy félig mexikói, félig (vagy alig) francia húszas éveiben járó fiú, aki édesapja halála után Mexikóból Párizsba költözik édesanyjához, ahol azonban igen nehezen találja a helyét – gondja van a francia ragozással, az ágya kicsi (a gyermekkori ágyában alszik) és a környezetével sem boldogul túl könnyen. Anyja közbenjárására munkát kap egy reklámnaptárakat készítő nyomdában, ahol azonban kreativitásának és rajzképességének sem veszi sok hasznát.

A naptárfeliratok ragasztgatásával töltött szürke hétköznapjaiba a szomszédba költöző Stéphanie visz némi színt: a művészlélek-zeneszerő-iparművész-eladólány egy olyan hidat épít Stéphan valósága és az álmok közé, ami számára és a nézők számára is biztosítja az átjárást és a megértést még ebben a káoszban is. Kettejük kapcsolata, és az egymás megismerésének fázisai uralják a filmet – egy-két apró kitekintéssel a nyers és néha pervez hétköznapi gondolkodásmódra.

A történetet elmesélésével nem is koptatnám tovább a kíbordomat, hiszen a filmnek valljuk be nem a sztori az erőssége. Sokkal inkább lényeges a képi világ és az a paletta, amit a rendező az érzések, a gondolatok és a hangulatok kifejezésére használ. Színek, formák, anyagok kavalkádja ez, ami oly pörgővé, ritmikussá és élvezetessé, méllyé és mégis könnyeddé teszi a filmet, hogy a százötödik perc után kedvünk támad szundítani egyet.

 

Írta és rendezte: Michel Gondry
Operatőr: Jean-Louis Bompoint
Vágó: Juliette Welfling 
Szereplők: Gael García Bernal , Charlotte Gainsbourg, Alain Chabat

 

Kész az általam készített rajongói poszter a Csillagkapu sorozatok dimenzióját megnyitó 1994-es mozifilmhez. A rajongói szó e filmnél esetemben csupán idézőjelben értendő (bár az alapötlet jó). A plakát inkább nyitódarabja a gagyi  (általam annak tartott) filmplakátok jobbító szándékú (általam annak tartott :D ) újragondolásainak.

Remélem tetszik. Méretesebb verzióban a POSTERS címszó alatt találjátok. Písz.

Délután 5 óra: a magyar a tévé előtt ül. Jó esetben véletlenül, de legtöbben mégis szánt szándékkal kerülnek szembe a pusztán anyagi érdekeltségű kereskedelmi manipulációval. Életek, sorsok, kapcsolatok. Erről szól a műfajilag korábban „Jerry Springernek”, ma már csak „Mónikának” nevezett nagysikerű televíziós műsor, amely saját bevallása szerint csak segíteni próbál a bajbajutottakon, valójában viszont a magas nézettség (ergó anyagi haszon) érdekében hivatott szembesíteni az átlagembert saját, átlagos sorsával – olyan exhibicionista, főként „kevéssé művelt” személyek segítségével, akik röpke ötezer forintért képesek kis életüket ország-világ elé tárni.

Na, pont az ilyen műsorok elé állít görbe tükröt a Czukor Show, méghozzá azzal a nem leplezett szándékkal, hogy a társadalmat kicsit helyrerázza, kicsit felébressze a mások történeteiből szőtt álmából. Bepillantást enged a fent említett talk-showk kulisszái mögé, megmutatja, hogyan alázzák meg az önként érkező egyszeri embert és hogy tiporják sárba az emberi méltóságot csengő-ropogó forintok millióiért.

Czukor Milán boldog családapa és tévés műsorvezető – a Czukor Show nevű beszélgetős műsor házigazdája. Ez a napja is csak úgy indul, mint a többi, ám ki kell csípnie magát: a mai felvételre két svéd kolléga érkezik, akik véleménye (és valószínüleg véleményük anyagi vonzata) igen fontos a műsor producere és stábja számára. Beterelik a nézőket a stúdióba, a felvételvezető (Simicz Sándor) rendre, tapsra, csendre inti őket és jöhet is az első vendég: Erzsébet (Péter Kata), aki „ma rendbe hozza családját”…

A műsorban résztvevő szétzilált család történetén keresztül benézhetünk a show biznisz kusza világába, és ahogy a tragédia és a sérelmek elhatalmasodni látszanak a teljesen kívülálló és elhatárolódó stáb fokozatosan veszti el uralmát a műsor felett és kerül bele e macska-egér játszmába.

 

Egerben egy papi nyomdász szeretője megelégelvén szerelme csapodárságát, összeboronálta őt egy másik fiatal lánnyal, sőt oda is vette lakásába, s attól fogva hárman éltek együtt...

Dömötör Tamás (Premier, Offside) Füst Milán Boldogtalanok című drámáját adaptálta, amit remekül ültetett át ebbe a szánalmasan mű világba. Magán, a történeten túl egy sor kapcsolódási pontot fedezhetünk fel a két műben: a megvalósítás ötletétől (egy médiában olvasott/látott tragikus történet sarkallta Füst Milánt és Dömötör Tamást is ki-ki saját művének megírására) Czukor Milánon és a nyomdász mesterségen át a családi nehézségekig – csak itt Vilmos helyett Gyula, Rózsi helyett Bözsi, Vilma helyett Móni, Róza helyett pedig Nóra lép színre.

A modernizálás jól sikerült, de mint ahogy a dráma színházi műfaj, komoly előképzettségre, tehetségre és jól megkomponált, de mégis szabad forgatókönyvre van szükség, hogy ebből mozgóképet készítsünk. Tudjuk, sikerült ez sokaknak – Lars von Trier Dogville-jétől egészen Mondruczó Kornél Nibelung lakóparkjáig, de valljuk be, sajnos Dömötör alkotása nem említhető egy lapon velük. A dogma-stílus néhány további jegye sem válik a film hasznára: a kézi kamerás felvételek a film dinamikájának megadása helyett idegesítőek, frusztrálóak – az életszerű mozgás helyett inkább természetellenesnek érezhetőek; a túlságosan merev és pontról-pontra megkomponált jelenetek tömkelege pedig szintén a természetesség rovására megy: amíg egy színházi jelenetben megengedhetőek az ilyen kimért megnyilvánulások, a filmvászon ezt már nem bírja el. Mindezekkel ellentétben a film mellett szóljon, hogy a helyszínek bevilágítása, a sötét, pokol-szerű vezérlő és a világos stúdió közötti kontraszt kellően kiemeli a két helyszín jelentőségbeli különbségét – de ez még korántsem elég a dogma rendszerének kivitelezéséhez.

Sajnos a fényekkel való játékon és azon túl, hogy a film célja jó és nemes, a megvalósítás nem túlságosan meggyőző. A főszereplő Czukor Balázs karaktere még a mi Mónikánknál is mesterkéltebb, és a show vendégeitől a valóságos emberi sorsokban rejlő tragikomikumot sem kapjuk vissza.

De bocsássuk meg ezt nekik, és az egyébként április 1-jén bemutatásra kerülő film mozielőadása helyett váltsunk jegyet inkább a Czukor Show valódi, színpadi változatára!

 

Írta és rendezte: Dömötör Tamás
Operatőr: Tóth Widamon Máté
Vágó: Lenkey Richárd 
Szereplők: Czukor Balázs, Árpa Attila, Anger Zsolt, Péter Kata, Vasvári Emese, Szabados Mihály, Csonka Szilvia, Simicz Sándor

 

1983 őszén járunk, Kelet-Németországban, ahol – a többi kelet-közép-európai országgal ellentétben – még nem látszik gyengülni a szocialista ideológia által vezérelt állambiztonság és a Stasi hatalma: a mindenhova elérő besúgó-megfigyelő hálózat továbbra is kifogástalanul működik. E hálózat egyik kiváló mozgatója és a szocializmus megszállott őre, Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe), aki precízen, hideg fejjel és emberi érzések teljes hiányában végzi kíméletlen, lélektelen munkáját, már messziről megérzi, ha valaki negatív érzelmeket táplál a rendszer működésével szemben vagy épp nyugati ideológiákkal lép kapcsolatba. Így – egy színházi előadás alkalmával – szemeli ki a neves drámaírót, Georg Dreymannt (Sebastian Koch) – akinek ellenőrzése egyébként Bruno Hempf, a kulturális miniszter (Thomas Thieme) személyes érdeke is – és saját kérésére ő kapja meg a megbizatást, hogy kémkedjen a férfi és élettársa, az ünnepelt színésznő Christa-Maria Sieland (Martina Gedeck) után. Az alapos lehallgató-rendszer kiépítése mindössze 20 percet vesz igénybe, de tökéletes betekintést biztosít Wiesler százados, fedőnevén HGW XX/7 számára. A magányos tiszt és a látszólag boldog pár párhuzamos élete a napok elteltével egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz, ahogy a mérleg két oldala fokozatosan átbillen jó és rossz határán. Végül sorsuk teljesen egybefonódik: a titkos lehallgatótiszt Dreymann-ék titkos jótevőjévé és egyre inkább a valóságos színdarab szereplőjévé válik.

A sorsok lassú összefonódása a film végére világossá teszi: pár hang és szó bárkire hatással lehet, bárkit befolyásolhat. Az eleinte a rendszerhez vakon hűséges Gerd Wiesler egy más élet megfigyelése során ráébred, mennyire hiányos és sekélyes az élete emberi kapcsolatok nélkül.

A rendszerváltás szimbóluma igen erős: a „bűnös” ellenségből, az író Georg Dreymannból ünnepelt művész, míg a hű szocialista ügynökből, Wieslerből egy lecsúszott kézbesítő válik a berlini fal leomlását követően. A világ nagyot fordul, és hiába az érzelmek és a lélek formálódása – társadalmi szempontból mindenki a megérdemelt jutalmát kapja, annak ellenére, hogy erkölcsileg győztesen kerül ki az ideológiák csatájából.

Az író-rendező, Florian Henckel von Donnersmarck nyugat-német. Ez tény, de ha nem lenne az, filmjéből akkor is kiderül. Korábban nem készült ilyen kaliberű, műfajú és komolyságú film, ami az NDK történetét feldolgozná. Kívülállóként nyíltan mer beszélni, nincs benne visszafogottság, zárkózottság és nem próbálja könnyed humorral leplezni a történteket, mint például a groteszk történelem-kép, a Good Bye Lenin. A mások élete csakis a színtiszta valóság szárazon, máz és szépítés nélkül. Nincs benne felesleges romantikus szál, nincs benne magasztos pillanat, az egyetlen, ami élővé teszi, az a főszereplő, Wiesler karaktere, aki úgy alakul át a film 137 perce során, hogy az minden néző számára egyszerre meglepő és a végletekig természetes. Így alakulunk át mi is a film nézése közben – akarva akaratlanul belépünk ebbe a fakó, szürke világba, átéljük a korszak nehézségeit és megértjük az emberek gondolkodásmódját. Henckel von Donnersmarck nem kívülállóként, sokkal inkább a történet részeként mesél, sokkal inkább beletemeti a nézőt is az események folyamába, hatásvadászat nélkül építi bele a nézőbe a lélekrombolás illúzióját – azt az illúziót, amit csak órákkal a film megnézése után tudunk levetkőzni.

 

 

 

 

 

 

 

 

A film 2006-os bemutatója óta több fesztiválon ért el komoly sikereket. A megjelenés évében az Európai Filmakadémia az összesen hat díjra jelölt Mások életének ítélte a legjobb filmért, a legjobb forgatókönyvért- és férfi alakításért járó elismerést – előbbit az író-rendező Florian Henckel von Donnersmarck, utóbbit a Wiesler századost alakító Ulrich Mühe kapta. (A film jelölt volt továbbá a legjobb rendezés-, filmzene- és női főszerep díjára is.) Ugyanebben az évben a Los angelesi filmkritikusok szerint a Mások élete volt az év legjobb filmje, Locarnoban, Varsóban, Montrealban és Vancouverben közönségdíjas lett; a közönségdíjat kapott továbbá a Koppenhágai Nemzetközi Filmfesztiválon és a Zagrebi Fesztiválon, ahol szintén elnyerte a legjobb filmért járó elismerést is.

Kapott még Londonban Satyajit Ray-díjat, Sevilla-ban Ezüst Giraldillot, és hazavihette a legjobb filmért, legjobb mellékszerepért, rendezésért, forgatókönyvért, fényképezésért, látványért járó Német Filmdíjat is.

2007-ben az Amerikai Filmakadémia Henckel von Donnersmarcknak szavazta meg a legjobb idegennyelvű filmért járó Oscar szobrot, a britek pedig ugyanezzel az elismeréssel jutalmazták egy évvel később, a BAFTA ceremóniáján. A Palm springsi, és a rotterdami szobor-özön már csak hab volt a tortán.

Az azóta sajnos betegségben elhunyt Ulrich Mühe játékát sem hagyták szó nélkül a filmszakértők: az Európai Filmakadémia díján és több jelölésen túl elismerést kapott a Bavaria Filmfesztiválon és a koppenhágai mustrán is.

 

Írta és rendezte: Florian Henckel von Donnersmarck
Operatőr: Hagen Bogdanski
Vágó: Patricia Rommel 
Szereplők: Ulrich Mühe, Sebastian Koch, Martina Gedeck, Thomas Thieme, Ulrich Tukur

1

2010.03.14. 18:19 | Szita Kata | 1 komment

A 2009-es Magyar Filmszemle a legjobb vágásért járó Arany Olló díja (Kiss Wanda), a legjobb látványért (Lányi Fruzsina, Pater Sparrow), operatőri- (Tóth Widamon Máté) és produceri munkáért (Kamondi Zoltán) és a diákzsűri legjobb elsőfilmeseknek kiosztott elismerései után Pater Sparrow filmje, a Stanisław Lem Az emberiség egy perce című regénye alapján készült 1 ezúttal a portugál Fantasporto fesztivál Rendezők Hete szekciójában debütált, és a legjobb rendezés és a legjobb férfi alakítás (Mucsi Zoltán) díjával térhetett haza.

A történet szerint könyvritkaságokat árusító üzletbe egy rejtélyes utazó téved be, aki állítása szerint megálmodta, hogy egy fontos könyvet pontosan ebben a boltban kaphat meg. Látogatása azonban nem hétköznapi módon alakul: a raktárban és kirakatban levő összes könyv lecserélődött egy addig ismeretlen könyv példányaira, melynek fehér borítóján mindössze annyi olvasható: 1. Az emberiség egy percét leíró könyv paranormális eseményeket von maga után, ami az erre szakosodott rendőri szerv, a Valóságvédelmi Hivatal és vele együtt Phil Pitch különleges ügynök érdeklődését is felkelti.

Az ügy viszont bonyolultabbnak bizonyul, mint azt eleinte hitték – noha a bűntény okozója bárki lehetett, az egész nyomozás alapjául csak is az a bizonyos könyv szolgál. A bolt dolgozóit és a vásárlót alapos és titkos vizsgálatoknak vetik alá, akik eleinte kívülállók, de később egyre inkább a botrányokat és rémségeket okozó történet részeivé válnak…

Az 1 egyszerre ötvözi Andrej Tarkovszkij Sztalkerjének földöntúli miliőjét és az olyan mai magyar sci-fik, mint Mondruczó Kornél operafilmjének, a Johannának hátborzongató látványvilágát. Az ezekből a képi- és hangulati elemekből összegyúrt eszközrendszerrel egy eredeti, de mégis megfoghatatlan világba kalauzolja el a varázslatra nyitott nézőt.

 

A film további elismerései: 16. Fiatal Rendezők Nemzetközi Filmfesztiválja 2009 (Granada) – közönségdíj; Magyar Filmkritikusok díja 2010 – legjobb vizuális megjelenítés díja (Tóth Widamon Máté operatőr, Pater Sparrow rendező-látványtervező, Lányi Fruzsina és Varga Judit látványtervezők).

 

Rendezte: Pater Sparrow
Írta: Góczán Judit és Pater Sparrow Tóth Widamon Máté
Operatőr: Tóth Widamon Máté
Vágó: Kiss Wanda 
Szereplők: Mucsi Zoltán, Kerekes Vica, Sinkó László, Mácsai Pál

 

Radio

2010.03.12. 18:19 | Julian P. | Szólj hozzá!

A tehetséges kanadai rövidfilmes, Patrick Boivin legutóbb az élőhalottak kulturális szokásait mutatta be nekünk a blogunkon is levetített Le Queloune c. alkotásában. Ezúttal egy schizofrén ápoló elméjébe enged bepilantást Radio c. legújabb művében, amelyet most nálunk is megtekinthettek. Íme:

Forgács Péter, a Magyar Filmszemlén is bemutatott Hunky Blues című filmjét ezúttal Londonban, a Federation of Commercial Audiovisual Libraries International díjátadóján láthatja a nagyérdemű. A többek között a BBC-t, az NBC-t, a Gaumont Archívumot és több más, neves televízióvállalatot és hírügynökséget, valamint magánszemélyeket tömörítő FOCAL társaság minden évben a legjobb, archív felvételekből felépített, történelmi témájú dokumentumfilmeket díjazza – immáron 1985 óta.

Az archív felvételeket legjobban felhasználó nem-televíziós produkció kategóriában jelölt filmért 2010 április 27-én izgulhatunk.

A Hunky Bluest 2009 tavaszán az Extremly Hungary fesztivál keretein belül olyan helyeken mutatták be, mint a New yorki MoMA (Museum of Modern Arts) vagy a washingtoni National Gallery of Arts, de a magyar bemutatóra csak jóval később, a februári Szemlén került sor. A film talált (részben magyar, részben amerikai) archív anyagok, fényképek, beszámolók, interjúk és levelek segítségével eleveníti fel az 1890-es és 1920-as évek közötti magyar kivándorlási hullámot, ami részben a munkásosztály elszegényedésével, a zsidó diszkrimináció előli meneküléssel és az újonnan megismert Újvilág felfedezésével, később pedig a Trianon utáni nyugtalansággal magyarázható; a kivándorlók számának gyors visszaesését pedig a tizes évek amerikai kvótatörvénye és annak 1924-es szigorítása okozta, ami 500 főben maximalizálta az országba beengedhető, „nemkívánatos” magyarok számát.

Az New Yorkba érkező emigránsok menedékjogának sorsáról az Ellis Islanden található bevándorlási hivatal munkatársai részletes egészségügyi és egyéb vizsgálatok után döntöttek – a századforduló környékén a hajókon érkező többszázezer, új lehetőséget kereső hunkey (kelet-európai munkás-bevándorló) kapott belépésre jogosító okmányokat.

Ez az elgondolkodtató és objektíven informatív film különböző emberi sorsokon és más-más társadalmi és földrajzi környezetből érkező bevándorlók történetén keresztül vázolja fel a „hatalmas Amerika” nyújtotta lehetőségeket vagy épp a beilleszkedéssel járó nehézségeket, a családi boldogságot és az ehhez vezető – néha rögös – utat.

A történelmi érdeklődésűek és mindazok, akik szívét megdobogtatják a századforduló képei és az amerikai álom történetei megtekinthetik a filmet a Vígmozi rendezvénysorozat keretei között március 21-én este 8-kor a Vígszínházban.

 

Rendezte: Forgács Péter
Vágó: Sass Péter
Zene: Másik János és Cserepes Károly
Narrátor: Bodóczky Miklós, Forgács Péter, Jane Pogson, Martin Samuels, Róbert Szente, Szász Liz és Szász Eszter
Kutatók: Forgács Péter, Danka Krisztina és Kellen Quinn

 

 

Örömmel jelentem, hogy Posters "rovatunkba" felkerültek első merchandise anyagaink! :D Kinek kedves kis közösségünk, mostantól otthonába is becsempészheti a For whom the film rolls világát. Feltöltöttünk két hátteret, valamint egy png formátumú kamera-ikont, melyet bátran használhattok windows alkalmazásaitokhoz.

Reméljük tetszik, folyamatosan bővül.

 

 

 

Íme egy animációs rövidfilm arról a mindennapos esetről, amikor egy szupertitkos titkosügynök szupertitkos belügyi aktatáskájában egy közönséges, városi galamb randalírozik. Ugye ismerős a sztori?!

Egy animációs filmmel, mindig könnyebb mosolyt csalni a néző szemére, és sokkal könnyebb eladni egy, a Pigeon: Impossible-höz hasonló képtelen történetet is – így a siker garantált. De beszéljenek maguk a képek…

 

Írta és rendezte: Lucas Martell
Vágó: Austen Menges
Zene: Christopher Reyman
Producer: Gopal Bidari és Lucas Martell

 

Az animációs film-guruk számára ajánlanám a film itt megtekinthető werk-sorozatát!

süti beállítások módosítása