Párhuzamos Szinkronizált Véletlenszerűség à la Michel Gondry
2010.03.25. 15:03 | Szita Kata | 2 komment
Mindannyian álmodunk. Mindannyian találkozunk a néha vidám, néha ijesztő néha pedig szomorú képek e hosszú, abszurd sorozatával éjszakáról éjszakára. Néhányan emlékszünk rájuk, néhányan épp, hogy csak foszlányokat vagyunk képesek felidézni belőlük. Michel Gondry rendező ebben a felidézésben segít nekünk: celluloidon adja vissza mindazt, ami az álmot álommá teszi…
Gondry egyébként sem az a földönjáró típus. Rendezett videóklipet Björknek (Army of Me, Human Behaviour, Bachelorette) és a Radiohead-nek (Knives out), megcsinálta a Daft Punk Around the World-jét és a Donnie Darko című filmben felhangzó Mad World videóját is; majd elkészítette a Human Nature-t (Libidó – Vissza az ösztönökhöz), láthattuk tőle az Egy makulátlan elme örök ragyogását, majd – számtalan kisebb hírverésű rövidfilm mellett – a kissé félresikerült magyar című, Tekerd vissza, haver!-t. Ami közös: Gondry. És ami még közös az a valóság és a képzelet, az élet és a mese közötti finom humorral fűszerezett egyensúlyozás. Filmjeire nem különösebben jellemző a folyamatosság és az átalakulás dinamikájának kontinuitása, viszont minél inkább egybemosódnak a meglévő és az elképzelt világok határai, annál inkább elfogadhatóbbá válik ezek mindennapjainkra kivetített összhangja.
Vitatható, hogy Gondry melyik filmjében mutatja meg saját magát a legjobban. Ami viszont kétségtelen, hogy a 2006-os Az álom tudománya igencsak sokat elárul a rendező gondolatvilágáról, vizuális elképzeléseiről és a valóságról alkotott képéről.
Hogyan is készülnek az álmok? Vegyünk néhány kósza gondolatot szerelemről vagy barátságról, adjuk hozzá az elmúlt napok eseményeit és néhány múltbéli emlékképet, végül bolondítsuk meg az aznap hallott dallamokkal. Ez a mai receptje. A házigazda, Stéphan Miroux, aki bepillantást enged álmainak stúdiójába. Izgalmas, vidám, abszurd, de mégis hihető világba, ahol meghívott vendégkkel, zenével és egyéb show-elemekkel szórakoztatja nézőit. Ez Stéphan egyik élete. A másikban hősünk egy félig mexikói, félig (vagy alig) francia húszas éveiben járó fiú, aki édesapja halála után Mexikóból Párizsba költözik édesanyjához, ahol azonban igen nehezen találja a helyét – gondja van a francia ragozással, az ágya kicsi (a gyermekkori ágyában alszik) és a környezetével sem boldogul túl könnyen. Anyja közbenjárására munkát kap egy reklámnaptárakat készítő nyomdában, ahol azonban kreativitásának és rajzképességének sem veszi sok hasznát.
A naptárfeliratok ragasztgatásával töltött szürke hétköznapjaiba a szomszédba költöző Stéphanie visz némi színt: a művészlélek-zeneszerő-iparművész-eladólány egy olyan hidat 
épít Stéphan valósága és az álmok közé, ami számára és a nézők számára is biztosítja az átjárást és a megértést még ebben a káoszban is. Kettejük kapcsolata, és az egymás megismerésének fázisai uralják a filmet – egy-két apró kitekintéssel a nyers és néha pervez hétköznapi gondolkodásmódra.
A történetet elmesélésével nem is koptatnám tovább a kíbordomat, hiszen a filmnek valljuk be nem a sztori az erőssége. Sokkal inkább lényeges a képi világ és az a paletta, amit a rendező az érzések, a gondolatok és a hangulatok kifejezésére használ. Színek, formák, anyagok kavalkádja ez, ami oly pörgővé, ritmikussá és élvezetessé, méllyé és mégis könnyeddé teszi a filmet, hogy a százötödik perc után kedvünk támad szundítani egyet.
Írta és rendezte: Michel Gondry
Operatőr: Jean-Louis Bompoint
Vágó: Juliette Welfling
Szereplők: Gael García Bernal , Charlotte Gainsbourg, Alain Chabat
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
TransitG 2010.03.27. 18:18:50
