1983 őszén járunk, Kelet-Németországban, ahol – a többi kelet-közép-európai országgal ellentétben – még nem látszik gyengülni a szocialista ideológia által vezérelt állambiztonság és a Stasi hatalma: a mindenhova elérő besúgó-megfigyelő hálózat továbbra is kifogástalanul működik. E hálózat egyik kiváló mozgatója és a szocializmus megszállott őre, Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe), aki precízen, hideg fejjel és emberi érzések teljes hiányában végzi kíméletlen, lélektelen munkáját, már messziről megérzi, ha valaki negatív érzelmeket táplál a rendszer működésével szemben vagy épp nyugati ideológiákkal lép kapcsolatba. Így – egy színházi előadás alkalmával – szemeli ki a neves drámaírót, Georg Dreymannt (Sebastian Koch) – akinek ellenőrzése egyébként Bruno Hempf, a kulturális miniszter (Thomas Thieme) személyes érdeke is – és saját kérésére ő kapja meg a megbizatást, hogy kémkedjen a férfi és élettársa, az ünnepelt színésznő Christa-Maria Sieland (Martina Gedeck) után. Az alapos lehallgató-rendszer kiépítése mindössze 20 percet vesz igénybe, de tökéletes betekintést biztosít Wiesler százados, fedőnevén HGW XX/7 számára. A magányos tiszt és a látszólag boldog pár párhuzamos élete a napok elteltével egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz, ahogy a mérleg két oldala fokozatosan átbillen jó és rossz határán. Végül sorsuk teljesen egybefonódik: a titkos lehallgatótiszt Dreymann-ék titkos jótevőjévé és egyre inkább a valóságos színdarab szereplőjévé válik.

A sorsok lassú összefonódása a film végére világossá teszi: pár hang és szó bárkire hatással lehet, bárkit befolyásolhat. Az eleinte a rendszerhez vakon hűséges Gerd Wiesler egy más élet megfigyelése során ráébred, mennyire hiányos és sekélyes az élete emberi kapcsolatok nélkül.

A rendszerváltás szimbóluma igen erős: a „bűnös” ellenségből, az író Georg Dreymannból ünnepelt művész, míg a hű szocialista ügynökből, Wieslerből egy lecsúszott kézbesítő válik a berlini fal leomlását követően. A világ nagyot fordul, és hiába az érzelmek és a lélek formálódása – társadalmi szempontból mindenki a megérdemelt jutalmát kapja, annak ellenére, hogy erkölcsileg győztesen kerül ki az ideológiák csatájából.

Az író-rendező, Florian Henckel von Donnersmarck nyugat-német. Ez tény, de ha nem lenne az, filmjéből akkor is kiderül. Korábban nem készült ilyen kaliberű, műfajú és komolyságú film, ami az NDK történetét feldolgozná. Kívülállóként nyíltan mer beszélni, nincs benne visszafogottság, zárkózottság és nem próbálja könnyed humorral leplezni a történteket, mint például a groteszk történelem-kép, a Good Bye Lenin. A mások élete csakis a színtiszta valóság szárazon, máz és szépítés nélkül. Nincs benne felesleges romantikus szál, nincs benne magasztos pillanat, az egyetlen, ami élővé teszi, az a főszereplő, Wiesler karaktere, aki úgy alakul át a film 137 perce során, hogy az minden néző számára egyszerre meglepő és a végletekig természetes. Így alakulunk át mi is a film nézése közben – akarva akaratlanul belépünk ebbe a fakó, szürke világba, átéljük a korszak nehézségeit és megértjük az emberek gondolkodásmódját. Henckel von Donnersmarck nem kívülállóként, sokkal inkább a történet részeként mesél, sokkal inkább beletemeti a nézőt is az események folyamába, hatásvadászat nélkül építi bele a nézőbe a lélekrombolás illúzióját – azt az illúziót, amit csak órákkal a film megnézése után tudunk levetkőzni.

A film 2006-os bemutatója óta több fesztiválon ért el komoly sikereket. A megjelenés évében az Európai Filmakadémia az összesen hat díjra jelölt Mások életének ítélte a legjobb filmért, a legjobb forgatókönyvért- és férfi alakításért járó elismerést – előbbit az író-rendező Florian Henckel von Donnersmarck, utóbbit a Wiesler századost alakító Ulrich Mühe kapta. (A film jelölt volt továbbá a legjobb rendezés-, filmzene- és női főszerep díjára is.) Ugyanebben az évben a Los angelesi filmkritikusok szerint a Mások élete volt az év legjobb filmje, Locarnoban, Varsóban, Montrealban és Vancouverben közönségdíjas lett; a közönségdíjat kapott továbbá a Koppenhágai Nemzetközi Filmfesztiválon és a Zagrebi Fesztiválon, ahol szintén elnyerte a legjobb filmért járó elismerést is.

Kapott még Londonban Satyajit Ray-díjat, Sevilla-ban Ezüst Giraldillot, és hazavihette a legjobb filmért, legjobb mellékszerepért, rendezésért, forgatókönyvért, fényképezésért, látványért járó Német Filmdíjat is.

2007-ben az Amerikai Filmakadémia Henckel von Donnersmarcknak szavazta meg a legjobb idegennyelvű filmért járó Oscar szobrot, a britek pedig ugyanezzel az elismeréssel jutalmazták egy évvel később, a BAFTA ceremóniáján. A Palm springsi, és a rotterdami szobor-özön már csak hab volt a tortán.

Az azóta sajnos betegségben elhunyt Ulrich Mühe játékát sem hagyták szó nélkül a filmszakértők: az Európai Filmakadémia díján és több jelölésen túl elismerést kapott a Bavaria Filmfesztiválon és a koppenhágai mustrán is.

Írta és rendezte: Florian Henckel von Donnersmarck
Operatőr: Hagen Bogdanski
Vágó: Patricia Rommel 
Szereplők: Ulrich Mühe, Sebastian Koch, Martina Gedeck, Thomas Thieme, Ulrich Tukur

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.